A magyar közbeszéd jelenlegi állapotáról

A józan ész bátor használatára és a komoly, elmélyült vitatkozás lehetőségére jelenleg két veszély leselkedik nálunk. Az egyik az az ordas ökölszabály, amit az elmúlt évek politikai viharai tettek nálunk uralkodóvá, miszerint oda kell állnod valamelyik oldalra, ha másért nem, legalább azért, mert valaki ellen vagy. A felelősségvállalás és a bátor kiállás eszméjével nem lenne gond, csakhogy ennek egy ennyire primitív, népmesei elképzeléseken alapuló, minden történeti tudást mellőző, kétpólosú világfelfogásba ágyazása kriminális aktus, és érett ember nem vállal közösséget ilyen alacsony színvonalon vegetáló agyakkal.

A másik probléma a nyugatról kritika nélkül átvett és az önálló gondolkodás megerőltető feladatának teljes kihagyásának következtében immár a vallási rítus szintjére emelkedett politically correct mantra, amely önmagát felvilágosult, sőt liberális eszmének álcázva mást sem tesz, mint jóvátehetetlen károkat okoz a szabad véleményalkotás, a kreatív gondolkodás, és a király meztelen-féle egészséges igazmondás örömének akadályozásával és az ilyen viselkedés megszégyenítésével. Amikor mindennapi szavakat és napi rendszerességgel felmerülő gondolatokat tabunak nyilvánítanak, azok használatát közmegvetéssel büntetik, nagyon hamar kialakul az az álszent diskurzus, ami leginkább a kommunista éra legszebb filmhíradóira emlékeztet jólnevelt és sugárzóan optimista hangvételével, miközben bűzlik a kispolgári szalonok naftalinszagától.

A píszí közbeszéden megélhetési gondolatbűnözőkként csüggnek azok a hónaljkutyás penészvirágokból és ragyás freakekből félértelmiségivé felnőtt, főiskolai diplomájukat szorongató tömegek, akik alig várják, hogy pártkatonák lehessenek, de addig is szitkozódva követelik egy-egy netes fórumon vagy blogon egy hozzászóló kitiltását, akinek volt bátorsága egy mindenki által ismert szót leírni. Elsősorban a józan ész és a logika háborítja fel őket, de a borúlátást sem tűrik. Nem ismerik a vélemény vagy a vita fogalmát, az életük folyamatos vezércikk. A legszomorúbb, hogy ragaszkodásuk oka nyilvánvaló: megtalálták azt a szánalomra méltó gondolati struktúrát, amit gyakorlatlan agyuk elég bonyolultnak talál ahhoz, hogy kérkedhessenek vele, és elég primitívnek, hogy kedvükre hatalmaskodhassanak a segítségével. Eszköztáruk megegyezik a vallási fundamentalizmuséval, azzal a különbséggel, hogy ez a nyugati felvilágosodásba oltott dzsihád elég komikus helyzeteket tud produkálni, olyan lábszagú sötétséggel megtámogatva, amihez komoly ember már kommentárt fűzni is fáradt, lásd a frusztráló tornasor esetét itt.

Egyszerű

Egyszerűnek kell felfognia a világot; ha nem ezt tenné, elkezdhetne félni tőle.

Első szavával elárulja magát: amikor egyszerűséget mond, primitívséget ért. Csak a legelső gondolatnak vagy érzelemnek hisz, és különösen örül, ha ez a legtöbbször a kitinkeménységű, végletes elkeseredés mögül kiszivárgó nyers harag, vagy önző érdek. Ha megpróbálod meggyőzni az ellenkezőjéről, a széttárja a kezét, és a világra hárítja a felelősséget. Nem ő tehet arról, hogy a világ ilyen.

Olyannyira bonyolultan hazudik, hogy kénytelen egyszerűnek látnia magát; ha nem ezt tenné, megőrülne.

A szexről magabiztosan beszél, a fajfenntartási ösztönnel magyarázza. A legalapvetőbb örömökre sem tud cinizmus nélkül gondolni. Megcsúfolja saját vágyát és akaratát, hogy helyükbe valami tőle független, eszelős ösztönt helyezve bebizonyítsa magának, hogy világnézete helytálló.

Fél a világ bonyolultságától, melyhez képest silány elmélete egy homokszem csupán.

Becsüli az őszinteséget, mondja, de semmit nem tekint őszintének, ami nem egy mondatból, vagy indulatszóból áll. Azt sugallja, hogy csak a műveletlen lehet őszinte. [Nem is sejti, mekkora kulturális hagyománya van ennek a csalódott romantikus elképzelésnek a műveltség tiszta lélekre tett kárhozatos hatásáról... A műveltségnek egy haszna biztosan van: esélyt kapsz arra, hogy valóban saját gondolataid legyenek.] Nem lehet őszinte az, aki kedves, udvarias, belátó és tapintatos; nincs szándék, ami nem egy érdek mentén szerveződik. Csoda nincsen. Akkor boldog, ha valakit rajtakap a primer indulata kifejezésén.

Imádja a magánügyeket, de nem hisz az intimitásban.

Ideig-óráig elhitetheti bárkivel, hogy tapintatos, intelligens és őszinte. Ennyi hatalom mindenképpen megadatott neki. „Avval, hogy mennyire okos, egy ideig leplezni tudja, hogy mennyire buta.” Napi működése, mondatai és gesztusai e jól bejáratott és sokszor kipróbált átverés köré szerveződnek, abból indulnak ki és azt támogatják. Ügyeske. Eldolgozgat egy homokváron, sok-sok éve simítgatja az oldalait. Büszkén, ugyanakkor határtalanul szerényen beszél e nagy munkáról. Általában udvariasan végighallgatják. De már senkit nem érdekel a játszótér.

Évek óta ugyanolyan. Mesterségesen megállította az időt a hazugság segítségével. Az örökkévalóság keresztény ígérete kétségtelenül megvalósulhat akár itt a földön is: íme a példa. Szépen berendezett, visszafogott ízléssel felcicomázott pokol. Csak az övé. Büszkeség tölti el, ha szörnyű szenvedéseire gondol, melyeket átélt ebben a függönykés kínzókamrában. Úgy érzi, áldozatot hozott. Egy dolog zavarja csak: nem talált még senkit, aki köszönetet mondott volna neki ezért.

Adni akar, adni, önzetlenül és önfeláldozóan, folyamatos készenlétben várja a pillanatot, amikor valakit boldoggá tehet. Mások, akik figyelik küzdelmeit, nem értik, miért akar mindenáron boldogtalanná tenni valakit.

A testét folyamatosan mérgezik a gondolatai. Titokban a kezedet simogatja, nyilvánvaló vággyal és szeretetéhséggel, miközben durva és aljas sértéseket beszél. Tudva-tudattalan, mindenkivel meg akarja ismertetni az egyetlen érzést, amit igazán ismer. Azt akarja, hogy szenvedj, hogy utána megvigasztalhasson. Jó anya akar lenni, okosan mosolyogva figyelni a vergődő gyereket, örülve, hogy ő már nem hisztizik soha többé. Akkor igazán elégedett, amikor visszakap valamit az aljasságból, amit sikerült átadnia. Úgy érzi, helyreállt a rend, ismét bebizonyosodott, hogy senki sem jobb nála.

Tyúkól

Elutasítani egy véleményt csupán azért, mert radikális. Mintha nem vennénk tudomást az ezer méter feletti csúcsokról vagy a Mariana-árokról. Ettől-eddig, szépen bejelöljük a skálán, majd debil mosollyal tekintünk végig azon a tyúkszaros kis sávon, ami így a világból marad.

Gyanús, aki mindig ugyanúgy mosolyog. Kínosan ügyel arra, hogy arcának egyik izma se önállósítsa magát. Ezzel a mosollyal a boldog megváltottak közé pozicionálja magát, ez a legnagyobb erénye. Roppantul sajnálhatja, hogy nem hordhat egyenruhát vagy legalább egy kitűzőt. Persze egyenruhának tarthatjuk az olcsó és ízléstelen, csinosnak mondott göncöket.

Ez a mosoly fegyver is: viselője úgy gondolja, hülyegyerekek nyugtatására ez a legalkalmasabb. Ugráljál csak, kis buta, ronda is vagy, kiabálsz is, de én így is szeretlek. Hiába, nem lehet mindenki olyan okos és szép, mint én. Nagyon felizgattad magad ezeken a kis semmiségeken. Háború, politika, kicsik vagyunk mi ehhez, úgysem tudunk rajta változtatni, ne idegesítsd fel magad feleslegesen. Aljasság, igazságtalanság? De hát ilyenek az emberek. Etika? Most hirtelen nem is jut eszembe, mit jelent, de nem mutatom. Mindig ezek az idegen szavak, miért nem lehet magyarul mondani?

Egy mondatot akkor tartok igaznak, ha a világ felületéhez simul.

Emberek százezrei, akik hiszik és elhitetik, hogy kompromisszumokkal meg lehet úszni. Alkut kötnek az ördöggel, a hülyének is megéri, a lélekkel úgyis csak a baj van. Imbecilis elképzelés: ha nem csinálok semmit a világgal, az sem fog csinálni velem semmit. Én se bántom, ő se bánt. Félelem mindentől, ami a mutatót kilengésre készteti.