Hah, árulás, emelt fővel kacag

Hadd meséljem el, kedves olvasó, hogy a cégnél, ahol dolgozom, hárman ülünk egy irodában: én, Sanyi és Szabolcs. Mindhárman igen fontos pozíciót töltünk be, szakmailag kompetensek vagyunk, a fizetésünk kiemelkedő. Mindhárman egy éve vettek fel minket, de sajnos az első napon kiderült, hogy egyszerűen nem bírunk együtt dolgozni, úgy utáljuk egymást. Hogy miért, az most mellékes, összevesztünk és kész, ez egy régi ügy. Még ránézni sem bírunk a másikra, nem hogy hozzászólni, attól is kiver minket a víz, ha meghalljuk a másik nevét. Na most ezért nem is jövünk be a céghez, mert még felindultságunkban valami olyat tennénk, amit később megbánnánk. Szóval nem dolgozunk már egy éve, de ez egy olyan cég, de olyan, hogy ennek ellenére a fizetésünk rendesen érkezik a bankszámlánkra, sőt, mindenféle költségeinket is állja a vállalat, csak be kell sétálni egy direkte ezzel foglalkozó irodába, ahol a Kati kifizeti a pénzt, csak meg kell mondjuk, mennyi, ráadásul még számla sem kell hozzá. Mer' rendes.

Na mostan az történt, hogy ebben a Szabolcs gyerekben megmozdult valami múlt vasárnap, feltámadt benne a lelkiismeret, hogy talán azért a pénzért, amit havonta megkapunk, talán dolgozni is kellene valamit. Ezért felhívott minket, hogy beszéljük meg. Én ugyan a Sanyit nagyon utálom, de a Szabolcs rábeszélt, hogy bírjam már ki egy kicsit, ő fizeti a sört meg minden. Végül is megbeszéltük, hogy esetleg bizonyos szabályok betartásával dolgozhatnánk is együtt, ettől még nem utáljuk egymást kevésbé, nem fogunk például kávézni meg vicceket mesélni, de legalább haladna a munka, mert hát egy évig nem nagyon történt semmi a vállalatnál, említettem, ugye, hogy elég fontos pozíciót töltünk be itt. Szóval a munkások meg a bérszámfejtés is csak bejárogatott, de leginkább csak cigiztek meg a meccsről beszélgettek.

Tehát hétfőn elkezdtük a munkát, nem is volt olyan rossz, csak kedden kirúgták a Szabolcsot, mert a Zoli, a főnöke megsértődött rá, mert a Zoli nagyon utál engem, a Sanyit meg még nálam is jobban, ha lehet, és kiabált a Szabolccsal az irodában, hogy mit képzel, ezekkel leállni, meg hogy ő azt hitte, hogy barátok, és leárulózta, meg elmondta mindennek. Szóval most nem tudjuk, mi lesz, mert a Zoli majd biztos ideülteti valamelyik hülye haverját, azzal meg mi nem dolgozunk együtt, az hétszentség.

Döntse el a kedves olvasó, hogy a fenti történet mennyire életszerű.

Ugyanis pontosan ez történt a minap Törökbálinton. Pekk József fideszes önkörmányzati képviselő, alpolgármester egy év állóháború és szarakodás után úgy döntött, hogy ő elsősorban a település képviselője, és másodsorban párttag, ezért hajlandó volt együttműködni a szocialista polgármesterrel, hogy az önkormányzat megválaszthassa a tisztviselőit, akiket a Fidesz támogatása nélkül eddig lehetetlen volt munkába állítani.

Híjj, a rohadt áruló.

A Fidesz már etikai vizsgálatot is indított ellene, kizárta, ilyenek. Áruló tevékenység miatt.

Na most megpróbálom minden maradék jólneveltségemet összeszedni, és a körülményekhez képest higgadtan reagálni erre a balkáni gyöngyszemre. Kedves, szép képviselő urak, önök rettenet nagy tévedésben vannak, és csak az a szerencséjük, hogy az ország nagy része szintén elbasztottul rossz viszonyban van a valósággal. Szomorú dolog, hogy ezt tőlem kell megtudniuk, de önöket nem a Pál utcai gittegylet vezetésével bízták meg. Nem árulózunk, nem zárunk ki, nem bohóckodunk, hanem dolgozunk, mégegyszer, most szótagolva: dol-go-zunk. Ez a szép szó nem azt jelenti, hogy szakmányban találjuk ki az újabb és újabb címeres baromságokat, amire lecsap a hülye magyar újságíró, mint gyöngytyúk a takonyra, hanem befogjuk azt a mocskos, mohó pofánkat, és tényleges tettekkel, valamint mérhető és ellenőrizhető eredményekkel állunk elő, amiért aztán megkapjuk az adózott fizetésünket. És ha egyszer végre valaki kihúzza a fejét az adófizetők pénzén hizlalt seggéből, és kicsit körülnézve rájön, hogy az évtizedes viszálykodás immár a velejéig rohasztotta ezt a szomorú országot, és ne adj' Isten megpróbál tenni is valamit, hogy az eredeti feladatának megfeleljen, akkor nem követelünk azonnali autodafét, hanem nagyon sürgősen odébbállunk, fülünket-farkunkat behúzva, és elmeditálunk a budai villánkban azon, hogy hogyan is fogunk holnap tükörbe nézni.

Rohadt szarházi banda.

A magyar közbeszéd jelenlegi állapotáról

A józan ész bátor használatára és a komoly, elmélyült vitatkozás lehetőségére jelenleg két veszély leselkedik nálunk. Az egyik az az ordas ökölszabály, amit az elmúlt évek politikai viharai tettek nálunk uralkodóvá, miszerint oda kell állnod valamelyik oldalra, ha másért nem, legalább azért, mert valaki ellen vagy. A felelősségvállalás és a bátor kiállás eszméjével nem lenne gond, csakhogy ennek egy ennyire primitív, népmesei elképzeléseken alapuló, minden történeti tudást mellőző, kétpólosú világfelfogásba ágyazása kriminális aktus, és érett ember nem vállal közösséget ilyen alacsony színvonalon vegetáló agyakkal.

A másik probléma a nyugatról kritika nélkül átvett és az önálló gondolkodás megerőltető feladatának teljes kihagyásának következtében immár a vallási rítus szintjére emelkedett politically correct mantra, amely önmagát felvilágosult, sőt liberális eszmének álcázva mást sem tesz, mint jóvátehetetlen károkat okoz a szabad véleményalkotás, a kreatív gondolkodás, és a király meztelen-féle egészséges igazmondás örömének akadályozásával és az ilyen viselkedés megszégyenítésével. Amikor mindennapi szavakat és napi rendszerességgel felmerülő gondolatokat tabunak nyilvánítanak, azok használatát közmegvetéssel büntetik, nagyon hamar kialakul az az álszent diskurzus, ami leginkább a kommunista éra legszebb filmhíradóira emlékeztet jólnevelt és sugárzóan optimista hangvételével, miközben bűzlik a kispolgári szalonok naftalinszagától.

A píszí közbeszéden megélhetési gondolatbűnözőkként csüggnek azok a hónaljkutyás penészvirágokból és ragyás freakekből félértelmiségivé felnőtt, főiskolai diplomájukat szorongató tömegek, akik alig várják, hogy pártkatonák lehessenek, de addig is szitkozódva követelik egy-egy netes fórumon vagy blogon egy hozzászóló kitiltását, akinek volt bátorsága egy mindenki által ismert szót leírni. Elsősorban a józan ész és a logika háborítja fel őket, de a borúlátást sem tűrik. Nem ismerik a vélemény vagy a vita fogalmát, az életük folyamatos vezércikk. A legszomorúbb, hogy ragaszkodásuk oka nyilvánvaló: megtalálták azt a szánalomra méltó gondolati struktúrát, amit gyakorlatlan agyuk elég bonyolultnak talál ahhoz, hogy kérkedhessenek vele, és elég primitívnek, hogy kedvükre hatalmaskodhassanak a segítségével. Eszköztáruk megegyezik a vallási fundamentalizmuséval, azzal a különbséggel, hogy ez a nyugati felvilágosodásba oltott dzsihád elég komikus helyzeteket tud produkálni, olyan lábszagú sötétséggel megtámogatva, amihez komoly ember már kommentárt fűzni is fáradt, lásd a frusztráló tornasor esetét itt.