Így Karácsony előtt az ember ugrásra készen várja, hogy mikor akarják meghatni valamivel, és már készíti a válogatott szitkozódásokat, amikor egy olyan történettel találkozik, ami inkább az értelmére hat. Post és kommentek a Sárga Házban.
Az utóbbi időben nagyon keményen dolgozom azon, hogy a rutinszerű magyar gondolkodási sémákat sikeresen kiűzzem a fejemből. Gondolok itt elsősorban a kétpárti reflexre, ami mindenből politikai ügyet csinál, vagy azokra a kellemes közhelyekre, melyek kimomdása közben érezzük, hogy nagyon, de nagyon igazunk van, de utána kicsit bambán nézünk magunk elé, mert semmivel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.
Ezért az ügyben engem leginkább az a momentum érdekel, hogy Magyarországon milyen eszméletlenül erősek a "magánéletet" védő tabuk. Az egész történetből üvölt - és sokan utaltak is rá a kommentekben - hogy senki nem akart vagy nem mert beleavatkozni a dolgokba. Mi van, ha ez nem nemtörődömség vagy elidegenedés, hanem egy két évszázados tabu következménye? Nálunk csak küldetéstudattal megvert-megáldott emberek mennek szociális munkásnak, nálunk az ilyesmi nem állás vagy foglalkozás, hanem messianisztikus katasztrófaturizmus.
Beleszólni a mások dolgába? Brrr... Eszembe jut néhány kedves, antipatikus ismerősöm, akik teljes természetességgel és nem túl nagy titkolózással csalták állandó partnerüket, ám amikor valaki értesítette erről a mit sem sejtő párjukat, rettenetes dühvel és értetlenséggel álltak a szituáció előtt. Nem értették ugyanis, mi aljasíthat le valakit olyannyira, hogy beleavatkozik mások életébe.
Valószínűnek tartom, hogy a földgolyóbis ezen részén, ahol a diszkréció az első számú túlélési eszköz, nagyon könnyen talált táptalajra az a relativista maszlag, amit ma kötelezően vagyunk szajkózni kénytelenek. Hát jó lenne tenni valamit, de ki dönti el, mi a helyes? Jaj, az nem jó, az rasszizmus, az se jó, az szegregáció, ez meg a kommunizmusra emlékeztet, ez meg nyílt kapitalizmus, élve megfőznek, ha ez kiderül, jaj. Ezek a nem túl bonyolult ideológiai morzsák elég hatékonyan szolgálják a mélyben rejlő vágyat: nem beleavatkozni semmi pénzért.
Ilyenkor meg hülyén állunk a nyilvánvalóan előre látható tragédia előtt, és nem értjük. Pedig mindig van magyarázat.
2007. december 21., péntek
2007. szeptember 14., péntek
Hah, árulás, emelt fővel kacag
Hadd meséljem el, kedves olvasó, hogy a cégnél, ahol dolgozom, hárman ülünk egy irodában: én, Sanyi és Szabolcs. Mindhárman igen fontos pozíciót töltünk be, szakmailag kompetensek vagyunk, a fizetésünk kiemelkedő. Mindhárman egy éve vettek fel minket, de sajnos az első napon kiderült, hogy egyszerűen nem bírunk együtt dolgozni, úgy utáljuk egymást. Hogy miért, az most mellékes, összevesztünk és kész, ez egy régi ügy. Még ránézni sem bírunk a másikra, nem hogy hozzászólni, attól is kiver minket a víz, ha meghalljuk a másik nevét. Na most ezért nem is jövünk be a céghez, mert még felindultságunkban valami olyat tennénk, amit később megbánnánk. Szóval nem dolgozunk már egy éve, de ez egy olyan cég, de olyan, hogy ennek ellenére a fizetésünk rendesen érkezik a bankszámlánkra, sőt, mindenféle költségeinket is állja a vállalat, csak be kell sétálni egy direkte ezzel foglalkozó irodába, ahol a Kati kifizeti a pénzt, csak meg kell mondjuk, mennyi, ráadásul még számla sem kell hozzá. Mer' rendes.
Na mostan az történt, hogy ebben a Szabolcs gyerekben megmozdult valami múlt vasárnap, feltámadt benne a lelkiismeret, hogy talán azért a pénzért, amit havonta megkapunk, talán dolgozni is kellene valamit. Ezért felhívott minket, hogy beszéljük meg. Én ugyan a Sanyit nagyon utálom, de a Szabolcs rábeszélt, hogy bírjam már ki egy kicsit, ő fizeti a sört meg minden. Végül is megbeszéltük, hogy esetleg bizonyos szabályok betartásával dolgozhatnánk is együtt, ettől még nem utáljuk egymást kevésbé, nem fogunk például kávézni meg vicceket mesélni, de legalább haladna a munka, mert hát egy évig nem nagyon történt semmi a vállalatnál, említettem, ugye, hogy elég fontos pozíciót töltünk be itt. Szóval a munkások meg a bérszámfejtés is csak bejárogatott, de leginkább csak cigiztek meg a meccsről beszélgettek.
Tehát hétfőn elkezdtük a munkát, nem is volt olyan rossz, csak kedden kirúgták a Szabolcsot, mert a Zoli, a főnöke megsértődött rá, mert a Zoli nagyon utál engem, a Sanyit meg még nálam is jobban, ha lehet, és kiabált a Szabolccsal az irodában, hogy mit képzel, ezekkel leállni, meg hogy ő azt hitte, hogy barátok, és leárulózta, meg elmondta mindennek. Szóval most nem tudjuk, mi lesz, mert a Zoli majd biztos ideülteti valamelyik hülye haverját, azzal meg mi nem dolgozunk együtt, az hétszentség.
Döntse el a kedves olvasó, hogy a fenti történet mennyire életszerű.
Ugyanis pontosan ez történt a minap Törökbálinton. Pekk József fideszes önkörmányzati képviselő, alpolgármester egy év állóháború és szarakodás után úgy döntött, hogy ő elsősorban a település képviselője, és másodsorban párttag, ezért hajlandó volt együttműködni a szocialista polgármesterrel, hogy az önkormányzat megválaszthassa a tisztviselőit, akiket a Fidesz támogatása nélkül eddig lehetetlen volt munkába állítani.
Híjj, a rohadt áruló.
A Fidesz már etikai vizsgálatot is indított ellene, kizárta, ilyenek. Áruló tevékenység miatt.
Na most megpróbálom minden maradék jólneveltségemet összeszedni, és a körülményekhez képest higgadtan reagálni erre a balkáni gyöngyszemre. Kedves, szép képviselő urak, önök rettenet nagy tévedésben vannak, és csak az a szerencséjük, hogy az ország nagy része szintén elbasztottul rossz viszonyban van a valósággal. Szomorú dolog, hogy ezt tőlem kell megtudniuk, de önöket nem a Pál utcai gittegylet vezetésével bízták meg. Nem árulózunk, nem zárunk ki, nem bohóckodunk, hanem dolgozunk, mégegyszer, most szótagolva: dol-go-zunk. Ez a szép szó nem azt jelenti, hogy szakmányban találjuk ki az újabb és újabb címeres baromságokat, amire lecsap a hülye magyar újságíró, mint gyöngytyúk a takonyra, hanem befogjuk azt a mocskos, mohó pofánkat, és tényleges tettekkel, valamint mérhető és ellenőrizhető eredményekkel állunk elő, amiért aztán megkapjuk az adózott fizetésünket. És ha egyszer végre valaki kihúzza a fejét az adófizetők pénzén hizlalt seggéből, és kicsit körülnézve rájön, hogy az évtizedes viszálykodás immár a velejéig rohasztotta ezt a szomorú országot, és ne adj' Isten megpróbál tenni is valamit, hogy az eredeti feladatának megfeleljen, akkor nem követelünk azonnali autodafét, hanem nagyon sürgősen odébbállunk, fülünket-farkunkat behúzva, és elmeditálunk a budai villánkban azon, hogy hogyan is fogunk holnap tükörbe nézni.
Rohadt szarházi banda.
Na mostan az történt, hogy ebben a Szabolcs gyerekben megmozdult valami múlt vasárnap, feltámadt benne a lelkiismeret, hogy talán azért a pénzért, amit havonta megkapunk, talán dolgozni is kellene valamit. Ezért felhívott minket, hogy beszéljük meg. Én ugyan a Sanyit nagyon utálom, de a Szabolcs rábeszélt, hogy bírjam már ki egy kicsit, ő fizeti a sört meg minden. Végül is megbeszéltük, hogy esetleg bizonyos szabályok betartásával dolgozhatnánk is együtt, ettől még nem utáljuk egymást kevésbé, nem fogunk például kávézni meg vicceket mesélni, de legalább haladna a munka, mert hát egy évig nem nagyon történt semmi a vállalatnál, említettem, ugye, hogy elég fontos pozíciót töltünk be itt. Szóval a munkások meg a bérszámfejtés is csak bejárogatott, de leginkább csak cigiztek meg a meccsről beszélgettek.
Tehát hétfőn elkezdtük a munkát, nem is volt olyan rossz, csak kedden kirúgták a Szabolcsot, mert a Zoli, a főnöke megsértődött rá, mert a Zoli nagyon utál engem, a Sanyit meg még nálam is jobban, ha lehet, és kiabált a Szabolccsal az irodában, hogy mit képzel, ezekkel leállni, meg hogy ő azt hitte, hogy barátok, és leárulózta, meg elmondta mindennek. Szóval most nem tudjuk, mi lesz, mert a Zoli majd biztos ideülteti valamelyik hülye haverját, azzal meg mi nem dolgozunk együtt, az hétszentség.
Döntse el a kedves olvasó, hogy a fenti történet mennyire életszerű.
Ugyanis pontosan ez történt a minap Törökbálinton. Pekk József fideszes önkörmányzati képviselő, alpolgármester egy év állóháború és szarakodás után úgy döntött, hogy ő elsősorban a település képviselője, és másodsorban párttag, ezért hajlandó volt együttműködni a szocialista polgármesterrel, hogy az önkormányzat megválaszthassa a tisztviselőit, akiket a Fidesz támogatása nélkül eddig lehetetlen volt munkába állítani.
Híjj, a rohadt áruló.
A Fidesz már etikai vizsgálatot is indított ellene, kizárta, ilyenek. Áruló tevékenység miatt.
Na most megpróbálom minden maradék jólneveltségemet összeszedni, és a körülményekhez képest higgadtan reagálni erre a balkáni gyöngyszemre. Kedves, szép képviselő urak, önök rettenet nagy tévedésben vannak, és csak az a szerencséjük, hogy az ország nagy része szintén elbasztottul rossz viszonyban van a valósággal. Szomorú dolog, hogy ezt tőlem kell megtudniuk, de önöket nem a Pál utcai gittegylet vezetésével bízták meg. Nem árulózunk, nem zárunk ki, nem bohóckodunk, hanem dolgozunk, mégegyszer, most szótagolva: dol-go-zunk. Ez a szép szó nem azt jelenti, hogy szakmányban találjuk ki az újabb és újabb címeres baromságokat, amire lecsap a hülye magyar újságíró, mint gyöngytyúk a takonyra, hanem befogjuk azt a mocskos, mohó pofánkat, és tényleges tettekkel, valamint mérhető és ellenőrizhető eredményekkel állunk elő, amiért aztán megkapjuk az adózott fizetésünket. És ha egyszer végre valaki kihúzza a fejét az adófizetők pénzén hizlalt seggéből, és kicsit körülnézve rájön, hogy az évtizedes viszálykodás immár a velejéig rohasztotta ezt a szomorú országot, és ne adj' Isten megpróbál tenni is valamit, hogy az eredeti feladatának megfeleljen, akkor nem követelünk azonnali autodafét, hanem nagyon sürgősen odébbállunk, fülünket-farkunkat behúzva, és elmeditálunk a budai villánkban azon, hogy hogyan is fogunk holnap tükörbe nézni.
Rohadt szarházi banda.
2007. szeptember 11., kedd
A magyar közbeszéd jelenlegi állapotáról
A józan ész bátor használatára és a komoly, elmélyült vitatkozás lehetőségére jelenleg két veszély leselkedik nálunk. Az egyik az az ordas ökölszabály, amit az elmúlt évek politikai viharai tettek nálunk uralkodóvá, miszerint oda kell állnod valamelyik oldalra, ha másért nem, legalább azért, mert valaki ellen vagy. A felelősségvállalás és a bátor kiállás eszméjével nem lenne gond, csakhogy ennek egy ennyire primitív, népmesei elképzeléseken alapuló, minden történeti tudást mellőző, kétpólosú világfelfogásba ágyazása kriminális aktus, és érett ember nem vállal közösséget ilyen alacsony színvonalon vegetáló agyakkal.
A másik probléma a nyugatról kritika nélkül átvett és az önálló gondolkodás megerőltető feladatának teljes kihagyásának következtében immár a vallási rítus szintjére emelkedett politically correct mantra, amely önmagát felvilágosult, sőt liberális eszmének álcázva mást sem tesz, mint jóvátehetetlen károkat okoz a szabad véleményalkotás, a kreatív gondolkodás, és a király meztelen-féle egészséges igazmondás örömének akadályozásával és az ilyen viselkedés megszégyenítésével. Amikor mindennapi szavakat és napi rendszerességgel felmerülő gondolatokat tabunak nyilvánítanak, azok használatát közmegvetéssel büntetik, nagyon hamar kialakul az az álszent diskurzus, ami leginkább a kommunista éra legszebb filmhíradóira emlékeztet jólnevelt és sugárzóan optimista hangvételével, miközben bűzlik a kispolgári szalonok naftalinszagától.
A píszí közbeszéden megélhetési gondolatbűnözőkként csüggnek azok a hónaljkutyás penészvirágokból és ragyás freakekből félértelmiségivé felnőtt, főiskolai diplomájukat szorongató tömegek, akik alig várják, hogy pártkatonák lehessenek, de addig is szitkozódva követelik egy-egy netes fórumon vagy blogon egy hozzászóló kitiltását, akinek volt bátorsága egy mindenki által ismert szót leírni. Elsősorban a józan ész és a logika háborítja fel őket, de a borúlátást sem tűrik. Nem ismerik a vélemény vagy a vita fogalmát, az életük folyamatos vezércikk. A legszomorúbb, hogy ragaszkodásuk oka nyilvánvaló: megtalálták azt a szánalomra méltó gondolati struktúrát, amit gyakorlatlan agyuk elég bonyolultnak talál ahhoz, hogy kérkedhessenek vele, és elég primitívnek, hogy kedvükre hatalmaskodhassanak a segítségével. Eszköztáruk megegyezik a vallási fundamentalizmuséval, azzal a különbséggel, hogy ez a nyugati felvilágosodásba oltott dzsihád elég komikus helyzeteket tud produkálni, olyan lábszagú sötétséggel megtámogatva, amihez komoly ember már kommentárt fűzni is fáradt, lásd a frusztráló tornasor esetét itt.
A másik probléma a nyugatról kritika nélkül átvett és az önálló gondolkodás megerőltető feladatának teljes kihagyásának következtében immár a vallási rítus szintjére emelkedett politically correct mantra, amely önmagát felvilágosult, sőt liberális eszmének álcázva mást sem tesz, mint jóvátehetetlen károkat okoz a szabad véleményalkotás, a kreatív gondolkodás, és a király meztelen-féle egészséges igazmondás örömének akadályozásával és az ilyen viselkedés megszégyenítésével. Amikor mindennapi szavakat és napi rendszerességgel felmerülő gondolatokat tabunak nyilvánítanak, azok használatát közmegvetéssel büntetik, nagyon hamar kialakul az az álszent diskurzus, ami leginkább a kommunista éra legszebb filmhíradóira emlékeztet jólnevelt és sugárzóan optimista hangvételével, miközben bűzlik a kispolgári szalonok naftalinszagától.
A píszí közbeszéden megélhetési gondolatbűnözőkként csüggnek azok a hónaljkutyás penészvirágokból és ragyás freakekből félértelmiségivé felnőtt, főiskolai diplomájukat szorongató tömegek, akik alig várják, hogy pártkatonák lehessenek, de addig is szitkozódva követelik egy-egy netes fórumon vagy blogon egy hozzászóló kitiltását, akinek volt bátorsága egy mindenki által ismert szót leírni. Elsősorban a józan ész és a logika háborítja fel őket, de a borúlátást sem tűrik. Nem ismerik a vélemény vagy a vita fogalmát, az életük folyamatos vezércikk. A legszomorúbb, hogy ragaszkodásuk oka nyilvánvaló: megtalálták azt a szánalomra méltó gondolati struktúrát, amit gyakorlatlan agyuk elég bonyolultnak talál ahhoz, hogy kérkedhessenek vele, és elég primitívnek, hogy kedvükre hatalmaskodhassanak a segítségével. Eszköztáruk megegyezik a vallási fundamentalizmuséval, azzal a különbséggel, hogy ez a nyugati felvilágosodásba oltott dzsihád elég komikus helyzeteket tud produkálni, olyan lábszagú sötétséggel megtámogatva, amihez komoly ember már kommentárt fűzni is fáradt, lásd a frusztráló tornasor esetét itt.
2007. augusztus 31., péntek
Mitró jeszty update
Asszem, már megint túl engedékeny és jóindulatú voltam a metrófelújítást illető kritikámmal. Mindig elkövetem ezt a hibát, aztán meg csak kamillázom, hogy a balkáni sötétség milyen kifinomult meglepetéseket képes okozni.
A hét első esős napján az emlegetett Örs vezér téri végállomáson siettem keresztül, saját bőrömön is tapasztalva, hogy mennyire rátapintottam a lényegre. Az eső szép csendesen hullt az üres vastraverzek között a műmárványra. Az eső ellen jelenleg két védekezési lehetőséget kínál a cég: hozol esernyőt, baszod, illetve behúzódhatsz a központi tartópillér alá, amely ötletszerűen hol szélesebb, hol keskenyebb védelmet nyújt. Nyújtana, ha nem lenne tele rosszarcú ellenőrökkel, akik nyakukat a vizes gallérba húzva úgy nagyjából szarnak az egész melóra.
Sietsz a lucskos állomáson keresztül, és ekkor veszed csak észre, hogy a padló fekete kővel kirakott része (dizájn, érted) úgy csúszik, mint a szappanos takony. Ezt melyik nagytudású álmodta ide? Melyik címeres ökör hagyta jóvá? Melyik tarhás szarházi szerezte be? Már a gyártót is szívesen végigcsúsztatnám egy ilyenből kirakott lejtőn, ami egy sünökkel teli konténerbe vezet, aztán küzdjön az életéért, mint malac a jégen.
Na, valamelyik eszes, aki a fotoszintézisnél azért eggyel magasabb szinten működik, rájöhetett, hogy ez így nem lesz jó, még valaki felteszi ezeket a kellemetlen kérdéseket. Ezért másnap olyan látvány fogadott, amit nem felejtek el, amíg élek.
Megyek be a bal oldali kapun, szerelvény egyelőre sehol. Tömeg még nincs, úgy harminc ember várakozik a nedves peronon. Közeledik a metró, kiderül, hogy a jobb vágányra fog beállni. A bal oldalon ácsorgó emberek megindulnak a jobb oldal felé, de látom, hogy egyikük-másikuk tétovázik. Amikor odaérek, kiderül, hogy egy szalagkordonnal véges-végig lezárták az központi tartópillér alatti összes átjárót. Az emberek természetesen némi tétovázás után átbújnak a szalag alatt, vagy átlépik azt, hogy a három méterre lévő metóba szállhassanak.
Én is így teszek, közben pedig megállapítom, hogy az az atomfizikus, aki ezt kitalálta, tényleg úgy képzelte, hogy a hülye utas az állomás bejáratánál peront választ, aztán onnantól lehet fogadásokat kötni, hogy hová érkezik a következő metró. Játszhatjuk úgy is, hogy a fekete kőre lépni szabálytalan, az gyilkos kő, ez az Indiana Jones-féle módszer, és lassan kell becserkészni a szerelvényt, lólépésben, különben összedől az egész. Látványosabb a Jevgenyij Plushenko-féle módszer, amikor a kövön csúszni kötelező, csak a szalagnál kell ugrani, lehetőleg tripla Lutzot, formai hibákért külön jegyet kell lyukasztani.
A szalag célja valószínűleg az volt, hogy a gyilkos fekete kőre ne léphessen a kedves utas. Hogy arra a kurva kőre viszont muszáj rálépni, azon már nem gondolkodott a drága ember, aki így bizonyára megkapja a havi prémiumát, cserébe viszont biztos, hogy nem a Tudományos Akadémia fogja eltemetni.
A hét első esős napján az emlegetett Örs vezér téri végállomáson siettem keresztül, saját bőrömön is tapasztalva, hogy mennyire rátapintottam a lényegre. Az eső szép csendesen hullt az üres vastraverzek között a műmárványra. Az eső ellen jelenleg két védekezési lehetőséget kínál a cég: hozol esernyőt, baszod, illetve behúzódhatsz a központi tartópillér alá, amely ötletszerűen hol szélesebb, hol keskenyebb védelmet nyújt. Nyújtana, ha nem lenne tele rosszarcú ellenőrökkel, akik nyakukat a vizes gallérba húzva úgy nagyjából szarnak az egész melóra.
Sietsz a lucskos állomáson keresztül, és ekkor veszed csak észre, hogy a padló fekete kővel kirakott része (dizájn, érted) úgy csúszik, mint a szappanos takony. Ezt melyik nagytudású álmodta ide? Melyik címeres ökör hagyta jóvá? Melyik tarhás szarházi szerezte be? Már a gyártót is szívesen végigcsúsztatnám egy ilyenből kirakott lejtőn, ami egy sünökkel teli konténerbe vezet, aztán küzdjön az életéért, mint malac a jégen.
Na, valamelyik eszes, aki a fotoszintézisnél azért eggyel magasabb szinten működik, rájöhetett, hogy ez így nem lesz jó, még valaki felteszi ezeket a kellemetlen kérdéseket. Ezért másnap olyan látvány fogadott, amit nem felejtek el, amíg élek.
Megyek be a bal oldali kapun, szerelvény egyelőre sehol. Tömeg még nincs, úgy harminc ember várakozik a nedves peronon. Közeledik a metró, kiderül, hogy a jobb vágányra fog beállni. A bal oldalon ácsorgó emberek megindulnak a jobb oldal felé, de látom, hogy egyikük-másikuk tétovázik. Amikor odaérek, kiderül, hogy egy szalagkordonnal véges-végig lezárták az központi tartópillér alatti összes átjárót. Az emberek természetesen némi tétovázás után átbújnak a szalag alatt, vagy átlépik azt, hogy a három méterre lévő metóba szállhassanak.
Én is így teszek, közben pedig megállapítom, hogy az az atomfizikus, aki ezt kitalálta, tényleg úgy képzelte, hogy a hülye utas az állomás bejáratánál peront választ, aztán onnantól lehet fogadásokat kötni, hogy hová érkezik a következő metró. Játszhatjuk úgy is, hogy a fekete kőre lépni szabálytalan, az gyilkos kő, ez az Indiana Jones-féle módszer, és lassan kell becserkészni a szerelvényt, lólépésben, különben összedől az egész. Látványosabb a Jevgenyij Plushenko-féle módszer, amikor a kövön csúszni kötelező, csak a szalagnál kell ugrani, lehetőleg tripla Lutzot, formai hibákért külön jegyet kell lyukasztani.
A szalag célja valószínűleg az volt, hogy a gyilkos fekete kőre ne léphessen a kedves utas. Hogy arra a kurva kőre viszont muszáj rálépni, azon már nem gondolkodott a drága ember, aki így bizonyára megkapja a havi prémiumát, cserébe viszont biztos, hogy nem a Tudományos Akadémia fogja eltemetni.
2007. augusztus 29., szerda
Nemzeti gödör
Ezt a linket azok figyelmébe ajánlom, akik szembesülni mernek azzal, hogyan látja fővárosunk egy-két jellemző vonását egy expat.
A Pestiside cikke azért tetszik annyira, mert amellett, hogy nagyon szépen illusztrálja az egyik legáltalánosabb balkáni problémát, néhány, manapság hiánycikknek számító véleményt is megfogalmaz. Ajánlom az olvasó figyelmébe a kis graffitis szarháziakról szóló passzusokat. Különösen tetszik a "vandalising little shits" megjelölés, de maximálisan egyetértek a megtorlás általuk javasolt formájával is.
A Pestiside cikke azért tetszik annyira, mert amellett, hogy nagyon szépen illusztrálja az egyik legáltalánosabb balkáni problémát, néhány, manapság hiánycikknek számító véleményt is megfogalmaz. Ajánlom az olvasó figyelmébe a kis graffitis szarháziakról szóló passzusokat. Különösen tetszik a "vandalising little shits" megjelölés, de maximálisan egyetértek a megtorlás általuk javasolt formájával is.
2007. augusztus 28., kedd
Nevem Sem
Ma arra kényszerültem, hogy egy BKV-s hetibérletet vegyek. A jegyek és bérletek már szinte minden fajtáját kipróbáltam, de ilyenhez még nem volt szerencsém.
Kezdjük azzal, hogy a BKV olyan szép és logikus választékot kínál jegyekből és bérletekből! Öröm-bódottá, mindenki megtalálja a magának valót! Hogy a hülye turista még hetek után is csuromvizesen riad fel a rémálomból, amelyben a metró-szakaszátszállójegy nevű szörnyeteg felhasználási módját próbálja memorizálni, az mellékes. [Nota bene, legalább ezt megszüntették.] Hogy miért nem lehet egységes jegyárat kitalálni, arról fogalmam sincs. Hogy miért nem jó az nekünk, ami máshol faszául működik, arról sincs. Nem értem, na. Talán azért, mert Magyarország a kedvezmények országa, nálunk a teljesárú jegyek csak mutatóba vannak, hiszen úgyis mindenkinek van valami kedvezménye. [Sose felejtem el, amikor vasúti jegyet vettem egy hosszú utazásra, és a kedves pénztáros hölgy nem akarta elhinni, hogy semmilyen kedvezményem nincs. Szegény úgy szenvedett, mintha a saját pénzéről lett volna szó. Elgondolkodtam, hogy évente hány ilyen csodamókussal találkozhat, aki teljesárú jegyet vesz...]
Mi lenne, ha normalizálnánk a rendszert, és könnyen kalkulálható költségeket, valamint okos, automatákból megvehető jegyeket-bérleteket, feltölthető elektronikus kártyákat biztosítanánk? Álltam olyan bécsi jegykiadó automata előtt, ami pontosan kiszámolta a legolcsóbb jegyárat az adott állomásig, nem beszélve arról, hogy ott a napijegy huszonnégy órás, és négy jegy áráért megkapod. Londonban miért oldható meg, hogy a mágneskártyáról pont annyit vonjon le a rendszer a metróból való kilépéskor, amennyi a megtett távolságért jár? Nálunk, ha nem kérdezel rá a pénztárosnál, akkor hülye maradsz, és biztosan drágábban utazol. Miért kell ezt a csapdaszerű állapotot fenntartani?
Oké, a bérletek elvileg egyértelműbbek, ezért szeretjük őket, nincsen gond. Mondjuk ha valaki elmagyarázná, hogy a tök logikus harmincnapos bérlet mellé mi a reteknek kell egy havibérlet is azon kívül, hogy Mari néni megszokta, azért roppant hálás lennék. De ha már szóba került, ha egy havibérletre rá lehet vezetni, hogy meddig érvényes, akkor egy kétheti bérlet vásárlóját miért büntetjük azzal, hogy az érvényesség első napját ikszeljük be rajta? Miért kell teljesen máshogy kinéznie?
De igazából a hetijegyen képedtem el. Erre ugyanis az érvényesség első napján kívül egy adatot kell felvezetnem, méghozzá a nevemet. Arra is figyelmeztet az apró betűs rész, hogy ellenőrzéskor a személyazonosságomat arcképes igazolvánnyal kell bizonyítanom.
Na elmentek ti a náthás picsába.
Szerény véleményem szerint itt lepleződik le az egész rendszer pszichotikus hülyesége, a papírorientált, bürokrata, okmányfüggő, sorszámbuzi mánia, a rendőrállami reflex. Igazold magad, hogy csak te használod, meeeer... Mert mi baj lesz, tessék mondani? Miért az a rendszer célja, hogy a zállampolgár igazolható és bizonyítható és sorszámozott legyen? Miért nem az, hogy egy adott utas adott útja ki legyen fizetve?
Az elektronikus kártya is arcképes lesz? Vagy ha feltöltöm, az én ezresemből csak én utazhatok, a gyerek nem? Miért érdekli a BKV-t, hogy egy család hány bérletet vásárol, ha meg tudják oldani, hogy mindig más használja? Tegyük hozzá, nem túl életszerű helyzet, de miért tesszük lehetetlenné? Tessék megnyugtatni engem, hogy a BKV nem Budapest lélekszáma alapján kalkulálja a jegy- és bérletárakat, hanem a valódi utasszám alapján. Ha nem, akkor el van baszva, és lehet kezdeni előről az egészet.
Ha fenn akarjuk tartani a balkáni állapotot, akkor tessék legalább arra venni a fáradságot, hogy ezek a szar fecnik hasonlóak legyenek kinézetre és funkcióra egyaránt.
Ha meg nem, akkor tessék bevezetni a normalizált tarifarendszert, az intelligens jegy- és bérletkiadó terminálokat, pre-paid vagy pay as you go rendszert az arcképes-sorszámos-munkásőrös helyett, elektronikus kártyával. És tessék lehetetlenné tenni a bliccelést, mert meg lehet csinálni, csak akarni kell. Kell hozzá sok új szabály, kell hozzá néhány kemény intézkedés, de sorszám és arckép nem kell hozzá.
És a nevem sem.
Kezdjük azzal, hogy a BKV olyan szép és logikus választékot kínál jegyekből és bérletekből! Öröm-bódottá, mindenki megtalálja a magának valót! Hogy a hülye turista még hetek után is csuromvizesen riad fel a rémálomból, amelyben a metró-szakaszátszállójegy nevű szörnyeteg felhasználási módját próbálja memorizálni, az mellékes. [Nota bene, legalább ezt megszüntették.] Hogy miért nem lehet egységes jegyárat kitalálni, arról fogalmam sincs. Hogy miért nem jó az nekünk, ami máshol faszául működik, arról sincs. Nem értem, na. Talán azért, mert Magyarország a kedvezmények országa, nálunk a teljesárú jegyek csak mutatóba vannak, hiszen úgyis mindenkinek van valami kedvezménye. [Sose felejtem el, amikor vasúti jegyet vettem egy hosszú utazásra, és a kedves pénztáros hölgy nem akarta elhinni, hogy semmilyen kedvezményem nincs. Szegény úgy szenvedett, mintha a saját pénzéről lett volna szó. Elgondolkodtam, hogy évente hány ilyen csodamókussal találkozhat, aki teljesárú jegyet vesz...]
Mi lenne, ha normalizálnánk a rendszert, és könnyen kalkulálható költségeket, valamint okos, automatákból megvehető jegyeket-bérleteket, feltölthető elektronikus kártyákat biztosítanánk? Álltam olyan bécsi jegykiadó automata előtt, ami pontosan kiszámolta a legolcsóbb jegyárat az adott állomásig, nem beszélve arról, hogy ott a napijegy huszonnégy órás, és négy jegy áráért megkapod. Londonban miért oldható meg, hogy a mágneskártyáról pont annyit vonjon le a rendszer a metróból való kilépéskor, amennyi a megtett távolságért jár? Nálunk, ha nem kérdezel rá a pénztárosnál, akkor hülye maradsz, és biztosan drágábban utazol. Miért kell ezt a csapdaszerű állapotot fenntartani?
Oké, a bérletek elvileg egyértelműbbek, ezért szeretjük őket, nincsen gond. Mondjuk ha valaki elmagyarázná, hogy a tök logikus harmincnapos bérlet mellé mi a reteknek kell egy havibérlet is azon kívül, hogy Mari néni megszokta, azért roppant hálás lennék. De ha már szóba került, ha egy havibérletre rá lehet vezetni, hogy meddig érvényes, akkor egy kétheti bérlet vásárlóját miért büntetjük azzal, hogy az érvényesség első napját ikszeljük be rajta? Miért kell teljesen máshogy kinéznie?
De igazából a hetijegyen képedtem el. Erre ugyanis az érvényesség első napján kívül egy adatot kell felvezetnem, méghozzá a nevemet. Arra is figyelmeztet az apró betűs rész, hogy ellenőrzéskor a személyazonosságomat arcképes igazolvánnyal kell bizonyítanom.
Na elmentek ti a náthás picsába.
Szerény véleményem szerint itt lepleződik le az egész rendszer pszichotikus hülyesége, a papírorientált, bürokrata, okmányfüggő, sorszámbuzi mánia, a rendőrállami reflex. Igazold magad, hogy csak te használod, meeeer... Mert mi baj lesz, tessék mondani? Miért az a rendszer célja, hogy a zállampolgár igazolható és bizonyítható és sorszámozott legyen? Miért nem az, hogy egy adott utas adott útja ki legyen fizetve?
Az elektronikus kártya is arcképes lesz? Vagy ha feltöltöm, az én ezresemből csak én utazhatok, a gyerek nem? Miért érdekli a BKV-t, hogy egy család hány bérletet vásárol, ha meg tudják oldani, hogy mindig más használja? Tegyük hozzá, nem túl életszerű helyzet, de miért tesszük lehetetlenné? Tessék megnyugtatni engem, hogy a BKV nem Budapest lélekszáma alapján kalkulálja a jegy- és bérletárakat, hanem a valódi utasszám alapján. Ha nem, akkor el van baszva, és lehet kezdeni előről az egészet.
Ha fenn akarjuk tartani a balkáni állapotot, akkor tessék legalább arra venni a fáradságot, hogy ezek a szar fecnik hasonlóak legyenek kinézetre és funkcióra egyaránt.
Ha meg nem, akkor tessék bevezetni a normalizált tarifarendszert, az intelligens jegy- és bérletkiadó terminálokat, pre-paid vagy pay as you go rendszert az arcképes-sorszámos-munkásőrös helyett, elektronikus kártyával. És tessék lehetetlenné tenni a bliccelést, mert meg lehet csinálni, csak akarni kell. Kell hozzá sok új szabály, kell hozzá néhány kemény intézkedés, de sorszám és arckép nem kell hozzá.
És a nevem sem.
Mitró jeszty
Amint az már bizonyára többeknek feltűnt, augusztus huszadika óta ismét teljes nyomvonalon közlekedik a kettes metró. Ez nagyon jó dolog. A legjobb mégis az lenne, ha határozott biztonsággal állíthatnánk, hogy az Örs vezér téri végállomás undorító, szocreál épülettömbje a hozzá kapcsolódó összes rossz emlékkel együtt vált az idő martalékává.
Ugyanis nem vettem észre, hogy legalább megpróbáltak volna kitalálni valamilyen megoldást annak elkerülésére, hogy a csúcsforgalomban az embereknek ne kelljen egymást taposniuk a főváros egyik legforgalmasabb metrókijáratánál. Annyit megadok nekik, hogy a kettéosztott bejárat nagyjából kétszer olyan széles, mint az eredeti, és izgalmas formájával valóban vonzza a szemet, csakhogy ezzel együtt meghosszabbodott az a holtsáv, amin át kell verekedjük magunkat a szerelvényekig. Az okos jegykezelő készülékek ugyanott állnak mindkét ösvényen, csakúgy, mint a tétova ellenőrök, akik láthatólag élvezik az uborkaszezont, de egy héten belül itt lesz a teljes utasállomány a nyakukon, inkluzíve iskolások, úgyhogy jó lesz felkötni a formaruhát.
Szóval akkor egy helyett most két bejárat van (vagy kijárat). Szép a padló, szép a fal, de a cél és az eszköz ugyanaz. Itt lett volna a lehetőség, hogy az állomást alkalmassá tegyék arra, hogy egyszerre érkező, nagy számú utas gyorsan és stresszmentesen juthasson ki az utcára vagy be a metrókocsiba. A régi végállomás arra az építészeti koncepcióra épült, hogy légies lesz, mint egy ruszki emlékmű, azaz a középső oszlopoknak kell bazi vastagnak lenniük azért, hogy tartsák az oldalsó tetőszárnyakat. Ennek az elképzelésnek egy esetben van értelme: ha kihasználjuk az ebből következő térelosztást, és az állomás egyik oldalát mondjuk a kilépő utasoknak, a másik oldalát a belépőknek tartjuk fent. Ha az a célunk, hogy egy-egy adott átmérőjű, szórolaposokkal és nejlonzacskóárusokkal nehezített kloákának nekieresztünk egy siető, stresszes egyedekből álló tömeget két oldalról, és bámuljuk az urban rugby-jellegű káoszt, akkor persze nem érdemes ilyen úri huncutságokon törni a fejünket, de akkor minek kellett ragaszkodni ehhez a barom megoldáshoz? Ha a metrószerelvények mindkét oldalra érkeznek, és a le- és felszálló utaskák tömege ötpercenként cserél helyet, akkor miért kell még meg is nehezíteni a dogukat azzal, hogy akadálypályát létesítünk középen? Nem lenne jobban terelhető a tömeg, ha minél több tér állna rendelkezésre középen, és az ki is használhatnák az utasok?
Nem tudom, van-e valami célja a BKV vezetőségének ezzel az új állomással. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akár vizionálhatunk is egy olyan rendszert, ami maximálisan kihasználja ezt a kettéosztott bejáratot, és ezzel segíti az utasok ki- és beáramlását, de a mostani gyakorlatot elnézve erre kevés az esély. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, egyébként is jól látható jelzések, terelősávok és udvarias szolgákattevők kellenének, valamint be kellene tartani és tartatni néhány egyszerű szabályt.
Tegyük hozzá, a Balkánon az se vált be, amikor szépen megkértek mindenkit, hogy álljon a mozgólépcső jobb oldalára. Nálunk a szabályok a hülyéknek valók, nem igaz? Hogyan is venné ki magát, ha a BKV elkezdene kultúrnemzetnek való szabályokat hozni? Rögtön ferde szemmel néznénk rájuk, ha elvennék tőlünk a főváros nemzeti sportját, a tülekedést. Arról már ne is beszéljünk, hogy ha tényleg lehetetlenné tennék a bliccelést, a fél város gyalog közlekedne.
De nem is ez a legjobb. A felújítás befejeződött, a metró újra jár. Határidő betartva. Persze csak ahogy nálunk szokás, a tető ugyanis hiányzik. Ja, nyilván ez volt a terv is, kuss, én így szoktam leszállni. Átadtuk huszadikán, tudsz újra metrózni, akkor meg mi bajod van? A tető? Mér, esik? Majd lesz tető, majd ha ráérünk. A tél még messze van.
Gondolom, a legtöbbünknek úgyis a fornettis bódé hiányzik.
Ugyanis nem vettem észre, hogy legalább megpróbáltak volna kitalálni valamilyen megoldást annak elkerülésére, hogy a csúcsforgalomban az embereknek ne kelljen egymást taposniuk a főváros egyik legforgalmasabb metrókijáratánál. Annyit megadok nekik, hogy a kettéosztott bejárat nagyjából kétszer olyan széles, mint az eredeti, és izgalmas formájával valóban vonzza a szemet, csakhogy ezzel együtt meghosszabbodott az a holtsáv, amin át kell verekedjük magunkat a szerelvényekig. Az okos jegykezelő készülékek ugyanott állnak mindkét ösvényen, csakúgy, mint a tétova ellenőrök, akik láthatólag élvezik az uborkaszezont, de egy héten belül itt lesz a teljes utasállomány a nyakukon, inkluzíve iskolások, úgyhogy jó lesz felkötni a formaruhát.
Szóval akkor egy helyett most két bejárat van (vagy kijárat). Szép a padló, szép a fal, de a cél és az eszköz ugyanaz. Itt lett volna a lehetőség, hogy az állomást alkalmassá tegyék arra, hogy egyszerre érkező, nagy számú utas gyorsan és stresszmentesen juthasson ki az utcára vagy be a metrókocsiba. A régi végállomás arra az építészeti koncepcióra épült, hogy légies lesz, mint egy ruszki emlékmű, azaz a középső oszlopoknak kell bazi vastagnak lenniük azért, hogy tartsák az oldalsó tetőszárnyakat. Ennek az elképzelésnek egy esetben van értelme: ha kihasználjuk az ebből következő térelosztást, és az állomás egyik oldalát mondjuk a kilépő utasoknak, a másik oldalát a belépőknek tartjuk fent. Ha az a célunk, hogy egy-egy adott átmérőjű, szórolaposokkal és nejlonzacskóárusokkal nehezített kloákának nekieresztünk egy siető, stresszes egyedekből álló tömeget két oldalról, és bámuljuk az urban rugby-jellegű káoszt, akkor persze nem érdemes ilyen úri huncutságokon törni a fejünket, de akkor minek kellett ragaszkodni ehhez a barom megoldáshoz? Ha a metrószerelvények mindkét oldalra érkeznek, és a le- és felszálló utaskák tömege ötpercenként cserél helyet, akkor miért kell még meg is nehezíteni a dogukat azzal, hogy akadálypályát létesítünk középen? Nem lenne jobban terelhető a tömeg, ha minél több tér állna rendelkezésre középen, és az ki is használhatnák az utasok?
Nem tudom, van-e valami célja a BKV vezetőségének ezzel az új állomással. Ha nagyon jóindulatúak vagyunk, akár vizionálhatunk is egy olyan rendszert, ami maximálisan kihasználja ezt a kettéosztott bejáratot, és ezzel segíti az utasok ki- és beáramlását, de a mostani gyakorlatot elnézve erre kevés az esély. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, egyébként is jól látható jelzések, terelősávok és udvarias szolgákattevők kellenének, valamint be kellene tartani és tartatni néhány egyszerű szabályt.
Tegyük hozzá, a Balkánon az se vált be, amikor szépen megkértek mindenkit, hogy álljon a mozgólépcső jobb oldalára. Nálunk a szabályok a hülyéknek valók, nem igaz? Hogyan is venné ki magát, ha a BKV elkezdene kultúrnemzetnek való szabályokat hozni? Rögtön ferde szemmel néznénk rájuk, ha elvennék tőlünk a főváros nemzeti sportját, a tülekedést. Arról már ne is beszéljünk, hogy ha tényleg lehetetlenné tennék a bliccelést, a fél város gyalog közlekedne.
De nem is ez a legjobb. A felújítás befejeződött, a metró újra jár. Határidő betartva. Persze csak ahogy nálunk szokás, a tető ugyanis hiányzik. Ja, nyilván ez volt a terv is, kuss, én így szoktam leszállni. Átadtuk huszadikán, tudsz újra metrózni, akkor meg mi bajod van? A tető? Mér, esik? Majd lesz tető, majd ha ráérünk. A tél még messze van.
Gondolom, a legtöbbünknek úgyis a fornettis bódé hiányzik.
Szerény javaslat
Már nagyon vártam, hogy nyilvános fórumon megjelenjen egy olyan vélemény, amely logikus kritikával illeti a kormányzati negyed terveit, különös tekintettel a Nyugati pályaudvar kvázi megsemmisítését célzó ámokfuttatásokat.
Ez végre megtörtént itt.
Ha van valami fasza dolog Budapest közlekedésében, akkor a Nyugati benne van az első háromban. A belváros húsz perc alatt elérhető a környező településekről, alvóvárosokból is, átszállás nélkül, érted, a belváros. Ez az egyetlen, amiben ennek a szarfészeknek a közlekedése kultúrvárosokhoz hasonlít. [Igen, szarfészeknek hívtam, és akkor vonom vissza, ha az ötödik-hatodik-hetedik kerületi utcákon és az aluljárókban megszűnik a mindennapos kutyaszar- és húgyszag.]
Szóval besszuk szét az egyetlen fasza meeting pointot a belvárosban a Deák téren kívül. Miért pont azt kell? Ha már kivonulnak a Kossuth tér körzetéből, akkor az első szóba jöhető terület stipi-stopi? Valóban, a pesti oldalon a diplomata- és banknegyed kivételével az egyetlen élhető városrész az Újlipótváros, de miért törvényszerű, hogy hozzá kell tapadni? Ráadásul jó sok rombolással, ahogy kell. Soha nincsen semmire pénz, már az utcák takarításra sincs, pedig ahhoz csak egy cirokseprű kell meg egy biorobot, de a város egyik legnagyobb vasúti végpontjának összes sínjét felszedni, arra van. Önjelölt, világmegváltó kis építészkék művének szaglik ez az egész, akiket sose engedtek egy valódi projekt közelébe, most meg állami pénzen baszhatják szét a várost, és élhetik ki a frusztrációjukat az elővárosi közlekedés kárára, pedig ez most a legerősebb európai trend. És nem mellesleg működő trend.
Budapesten annyi a működésképtelen, ad hoc döntéseken alapuló, gagyi megoldás, hogy tönkretenni valamit, ami jó és működéképes, az nem sima hülyeség, hanem halálos vétek. Alapvető IT-s zsebszabály, hogy működő rendszert nem piszkálunk, értve vagyok? Javítani lehet, átbarmolni nem. Biztosítani kell a lehetőségeket, a többi megy magától, nem kell mindent előre megtervezni. A gyakorlat az első, nem a szép 3D-s tervek, amikkel a tévében lehet vetíteni.
Rehabilitált környéken lakom, és kezdek hinni a koncepcióban. Mit tehetünk egy lelakott, elszegényedett negyeddel? Gettónak nyilvánítjuk, és értéktelen, bűnözőkkel teli, reménytelen környékké válik, predesztinálva az ott születő gyerekek sorsát is, vagy földig romboljuk, kitelepítve a lakókat egy ugyanúgy romlásra ítélt negyedbe, amit ismét lelakhatnak? A rehabilitációs megoldás szép csendben dolgozik: kívánatos környéket varázsol a lerohadt kerület egy részéből, felújít egész negyedeket, befektetőket vonz a környékre. A vadonatúj vagy profin felújított lakások ára nem magas, tekintve a környék rossz hírét, tehát megfizethető luxust kínál, azzal az ígérettel, hogy a környék híre hamarosan megváltozik. És ez így is lesz, hiszen magasabb jövedelmű, igényesebb réteg költözik a gettó közepébe. Szolgáltatások, éttermek, üzletek nyílnak. A változás lassan formálja a korábban gettólétre kényszerített őslakosok életszemléletét, akad kitörési lehetőség, van pozitív példa. Nem kívánok túlzásokba esni, idővel majd kiderül, mennyire jó ez a megoldás, de saját környékemen, ahol a régi és az új megkapóan elegyedik, naponta kapok erről megerősítést.
Ezért volna egy szerény javaslatom. A kormány erkölcsi kötelessége lenne, hogy a kormányzati negyedet a nyolcadik kerület kellős közepébe telepítse. Vállaljon részt Budapest rehabilitációjában, szeméttelepből valódi várossá változtatásában. A kormányhivatalok dolgozói szembesüljenek a realitással azáltal, hogy naponta gyalog sétálnak a munkahelyükre, mivel a környéket parkosították, és az autókat kitiltották a negyedből. [A BKV-val való közlekedést egyébként is heti két alkalommal kötelezővé tenném minden képviselő részére.] A kormány ezzel példát mutatna merészségből és tenniakarásból, kivenné a részét Budapest mindennapjaiból, valamint e lépésével kényszerítené a befektetőket, a szolgáltatókat és vállalkozókat, hogy felfuttassák a kerületet. A többi már menne magától.
Kéjes vigyor terül szét a képemen arra a gondolatra, hogy a hiányzó rendeletek és törvények milyen gyorsan készülnének el már annak másnapján, amikor egy miniszter először lép Mari néni három kiskutyuskájának a szarába, vagy botlik egy hugyozó hajléktalanba a minisztérium kapualjában. Ennyiben vidáman írtam meg ezt a bejegyzést.
Máskülönben halálosan komolyan gondolom.
Ez végre megtörtént itt.
Ha van valami fasza dolog Budapest közlekedésében, akkor a Nyugati benne van az első háromban. A belváros húsz perc alatt elérhető a környező településekről, alvóvárosokból is, átszállás nélkül, érted, a belváros. Ez az egyetlen, amiben ennek a szarfészeknek a közlekedése kultúrvárosokhoz hasonlít. [Igen, szarfészeknek hívtam, és akkor vonom vissza, ha az ötödik-hatodik-hetedik kerületi utcákon és az aluljárókban megszűnik a mindennapos kutyaszar- és húgyszag.]
Szóval besszuk szét az egyetlen fasza meeting pointot a belvárosban a Deák téren kívül. Miért pont azt kell? Ha már kivonulnak a Kossuth tér körzetéből, akkor az első szóba jöhető terület stipi-stopi? Valóban, a pesti oldalon a diplomata- és banknegyed kivételével az egyetlen élhető városrész az Újlipótváros, de miért törvényszerű, hogy hozzá kell tapadni? Ráadásul jó sok rombolással, ahogy kell. Soha nincsen semmire pénz, már az utcák takarításra sincs, pedig ahhoz csak egy cirokseprű kell meg egy biorobot, de a város egyik legnagyobb vasúti végpontjának összes sínjét felszedni, arra van. Önjelölt, világmegváltó kis építészkék művének szaglik ez az egész, akiket sose engedtek egy valódi projekt közelébe, most meg állami pénzen baszhatják szét a várost, és élhetik ki a frusztrációjukat az elővárosi közlekedés kárára, pedig ez most a legerősebb európai trend. És nem mellesleg működő trend.
Budapesten annyi a működésképtelen, ad hoc döntéseken alapuló, gagyi megoldás, hogy tönkretenni valamit, ami jó és működéképes, az nem sima hülyeség, hanem halálos vétek. Alapvető IT-s zsebszabály, hogy működő rendszert nem piszkálunk, értve vagyok? Javítani lehet, átbarmolni nem. Biztosítani kell a lehetőségeket, a többi megy magától, nem kell mindent előre megtervezni. A gyakorlat az első, nem a szép 3D-s tervek, amikkel a tévében lehet vetíteni.
Rehabilitált környéken lakom, és kezdek hinni a koncepcióban. Mit tehetünk egy lelakott, elszegényedett negyeddel? Gettónak nyilvánítjuk, és értéktelen, bűnözőkkel teli, reménytelen környékké válik, predesztinálva az ott születő gyerekek sorsát is, vagy földig romboljuk, kitelepítve a lakókat egy ugyanúgy romlásra ítélt negyedbe, amit ismét lelakhatnak? A rehabilitációs megoldás szép csendben dolgozik: kívánatos környéket varázsol a lerohadt kerület egy részéből, felújít egész negyedeket, befektetőket vonz a környékre. A vadonatúj vagy profin felújított lakások ára nem magas, tekintve a környék rossz hírét, tehát megfizethető luxust kínál, azzal az ígérettel, hogy a környék híre hamarosan megváltozik. És ez így is lesz, hiszen magasabb jövedelmű, igényesebb réteg költözik a gettó közepébe. Szolgáltatások, éttermek, üzletek nyílnak. A változás lassan formálja a korábban gettólétre kényszerített őslakosok életszemléletét, akad kitörési lehetőség, van pozitív példa. Nem kívánok túlzásokba esni, idővel majd kiderül, mennyire jó ez a megoldás, de saját környékemen, ahol a régi és az új megkapóan elegyedik, naponta kapok erről megerősítést.
Ezért volna egy szerény javaslatom. A kormány erkölcsi kötelessége lenne, hogy a kormányzati negyedet a nyolcadik kerület kellős közepébe telepítse. Vállaljon részt Budapest rehabilitációjában, szeméttelepből valódi várossá változtatásában. A kormányhivatalok dolgozói szembesüljenek a realitással azáltal, hogy naponta gyalog sétálnak a munkahelyükre, mivel a környéket parkosították, és az autókat kitiltották a negyedből. [A BKV-val való közlekedést egyébként is heti két alkalommal kötelezővé tenném minden képviselő részére.] A kormány ezzel példát mutatna merészségből és tenniakarásból, kivenné a részét Budapest mindennapjaiból, valamint e lépésével kényszerítené a befektetőket, a szolgáltatókat és vállalkozókat, hogy felfuttassák a kerületet. A többi már menne magától.
Kéjes vigyor terül szét a képemen arra a gondolatra, hogy a hiányzó rendeletek és törvények milyen gyorsan készülnének el már annak másnapján, amikor egy miniszter először lép Mari néni három kiskutyuskájának a szarába, vagy botlik egy hugyozó hajléktalanba a minisztérium kapualjában. Ennyiben vidáman írtam meg ezt a bejegyzést.
Máskülönben halálosan komolyan gondolom.
2007. augusztus 24., péntek
Kék fény, vörös köd
Hungária körút, szerda délután fél hat. Totális csúcsforgalom, tipikus, elbaszott pesti dugó, ami ugyan két darab, lapáttal szerencsétlenkedő sárgamellényes hatására is perceken belül kialakul nagyjából bárhol, de igazi szépsége az ostobán ütemezett és a következményekkel nem törődő fővárosi döntések nyomán teljesedik ki. Újítsunk fel, mert az szép, zárjunk le egész autópályaszakaszokat és hidakat egy tollvonással, aztán várjuk a dugót karbatett kézzel, mintha valami természeti csapás lenne, ami ellen lehetetlen védekezni, mintha csak a decemberi havazásra várnánk. Érdemes észrevenni, hány problémát "old meg" a balkáni agy ilyen módon. A rossz munkahely, a félőrült főnök, a kevés fizetés, a rohadó egészségügy, a szar oktatás, a bunkó, strici férj és a buta kurva feleség mind-mind elkerülhetetlen és törvényszerű, mindenhol ez van, változtatni nem érdemes és főleg nem muszáj. A tizenöt éve teljesen ellehetetlenült budapesti közlekedésen ugyanúgy lehet még egyet rúgni egy-egy kifinomult útlezárással, mint a tizenöt éve rendesen adózó alkalmazotton még egy kis igazságos adóemeléssel. Ez van, ez a legegyszerűbb. Legalább próbálnátok ki valami újat, mit vesztenétek vele? Legalább a felújítások idejére kitiltani a kamionokat és munkagépeket a körutakról, alternatív lehetőségeket keresni, útdíjat bevezetni? Megpróbálni azoktól behajtani az adót, akik eddig mindig kibújtak a közteherviselés alól, ráadásul teljesen nyilvánvaló módon?
Ugyan már, ez csak más vidékeken működik, nálunk a valóság felülírja ezeket a naiv elképzeléseket, nálunk nem az árral szemben úszó, becsületes marhát, hanem a cinikus faszt meg a szarházi gengsztert övezi a legnagyobb tisztelet.
Szóval dugó, az a fajta, amelyben a húszperces utat legalább egy óra megtenni. Mentősziréna a hátunk mögül. Bár a négy sáv teljesen tele van, mégis mindenki igyekszik szétrebbenni, egy kisteherautó a járdára áll fel bravúrosan, két lámpaoszlop közé, hogy a mentő elhúzhasson mellette. Ez valóban szép látvány, az utóbbi hónapokban többször volt benne részem, ez a szolidaritás remekül működik a pesti vezetőkben, le a kalappal.
A következő kereszteződésben, ahová tíz perc alatt jutunk, ismét sziréna hallatszik, ezúttal balról. Nem, nem tévedés, tipikus, naponta többször hallott mentősziréna, ugyanaz a hang, ugyanaz a ritmus, erre rácuppan az autós füle, ez összetéveszthetetlen. Nem rendőr, nem tűzoltó, hanem mentő. Nekünk piros a lámpa, és az első sorban állunk, amikor is elhúz előttünk nagyjából nyolcvannal a sziréna gazdája.
Egy kisteherautó az, a Pannon logójával az oldalán, kék fénnyel.
A szemem elé azonnal vörös köd ereszkedik. Sietnek, oké, fontos a dolguk, oké. De egy ekkora közlekedési káosz kellős közepén mentőszirénát használni azért, mert műszaki probléma akadt a mobilhálózatban, az sunyi, szarházi dolog.
Nem tudom, van-e engedélye a megkülönböztető jelzésre a Pannon üzemzavarelhárító kocsijainak, de hadd tegyem világossá: nem jár nekik. Ez egy profitorientált nagyvállalat. Ugyanúgy, ahogy a MÁV-nak nem jár állami támogatás. Holnap én fogok átszáguldani egy szirénával a dugó közepén, mert az én főnökömnek is kurva fontos, hogy gyorsan megoldjam a cég problémáját, hiszen és is a szolgáltató szektorban dolgozom. Sőt, nekem az a fontos, hogy hazaérjek, mindenki térdre-imára, amikor átvonulok egy kereszteződésen.
Itt a prioritásokról van szó, és azok soha nem egyértelműek a Balkánon. Igen, el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol egy mobilszolgáltató vagy internetszolgáltató százzal roboghat át a városon, hiszen első a szolgáltatás színvonala. De abban a városban nem lennének kilátástalan dugók. Ott az vehetné igénybe a szolgáltatásokat, aki fizetett értük, és annak lenne joga beleugatni a közügyekbe, aki rendesen adózik. Abban a városban nem hányhatna az aluljáró lépcsőjére egyetlen belőtt lúzer sem, mert utána közmunkában takarítaná fel a saját mocskát. Abban a városban a villamosra felszállni próbáló hajléktalant úgy vágnák ki a kocsiból, mint macskát szarni, mert sokszorosan megszegte az utazás és a közösségi élet írott és íratlan szabályait. Ott nem hivatkozna senki mindig a jogaira, hanem néha gondolna a többiekkel szembeni kötelességeire is, és nem emelne árakat a megszorítások másnapján azért, hogy az ő életszínvonala megmaradjon. Ott a miniszter is szépen besorolna a dugóba, hogy legalább ennyi köze legyen a valósághoz. És nem baszná ki a kék lámpát a kocsija tetejére, mert tudná, hogy a dugók végéig az bizony csak a mentőknek, a tűzoltóknak, meg a rendőröknek jár.
És szépen várna a térerőre.
Ugyan már, ez csak más vidékeken működik, nálunk a valóság felülírja ezeket a naiv elképzeléseket, nálunk nem az árral szemben úszó, becsületes marhát, hanem a cinikus faszt meg a szarházi gengsztert övezi a legnagyobb tisztelet.
Szóval dugó, az a fajta, amelyben a húszperces utat legalább egy óra megtenni. Mentősziréna a hátunk mögül. Bár a négy sáv teljesen tele van, mégis mindenki igyekszik szétrebbenni, egy kisteherautó a járdára áll fel bravúrosan, két lámpaoszlop közé, hogy a mentő elhúzhasson mellette. Ez valóban szép látvány, az utóbbi hónapokban többször volt benne részem, ez a szolidaritás remekül működik a pesti vezetőkben, le a kalappal.
A következő kereszteződésben, ahová tíz perc alatt jutunk, ismét sziréna hallatszik, ezúttal balról. Nem, nem tévedés, tipikus, naponta többször hallott mentősziréna, ugyanaz a hang, ugyanaz a ritmus, erre rácuppan az autós füle, ez összetéveszthetetlen. Nem rendőr, nem tűzoltó, hanem mentő. Nekünk piros a lámpa, és az első sorban állunk, amikor is elhúz előttünk nagyjából nyolcvannal a sziréna gazdája.
Egy kisteherautó az, a Pannon logójával az oldalán, kék fénnyel.
A szemem elé azonnal vörös köd ereszkedik. Sietnek, oké, fontos a dolguk, oké. De egy ekkora közlekedési káosz kellős közepén mentőszirénát használni azért, mert műszaki probléma akadt a mobilhálózatban, az sunyi, szarházi dolog.
Nem tudom, van-e engedélye a megkülönböztető jelzésre a Pannon üzemzavarelhárító kocsijainak, de hadd tegyem világossá: nem jár nekik. Ez egy profitorientált nagyvállalat. Ugyanúgy, ahogy a MÁV-nak nem jár állami támogatás. Holnap én fogok átszáguldani egy szirénával a dugó közepén, mert az én főnökömnek is kurva fontos, hogy gyorsan megoldjam a cég problémáját, hiszen és is a szolgáltató szektorban dolgozom. Sőt, nekem az a fontos, hogy hazaérjek, mindenki térdre-imára, amikor átvonulok egy kereszteződésen.
Itt a prioritásokról van szó, és azok soha nem egyértelműek a Balkánon. Igen, el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol egy mobilszolgáltató vagy internetszolgáltató százzal roboghat át a városon, hiszen első a szolgáltatás színvonala. De abban a városban nem lennének kilátástalan dugók. Ott az vehetné igénybe a szolgáltatásokat, aki fizetett értük, és annak lenne joga beleugatni a közügyekbe, aki rendesen adózik. Abban a városban nem hányhatna az aluljáró lépcsőjére egyetlen belőtt lúzer sem, mert utána közmunkában takarítaná fel a saját mocskát. Abban a városban a villamosra felszállni próbáló hajléktalant úgy vágnák ki a kocsiból, mint macskát szarni, mert sokszorosan megszegte az utazás és a közösségi élet írott és íratlan szabályait. Ott nem hivatkozna senki mindig a jogaira, hanem néha gondolna a többiekkel szembeni kötelességeire is, és nem emelne árakat a megszorítások másnapján azért, hogy az ő életszínvonala megmaradjon. Ott a miniszter is szépen besorolna a dugóba, hogy legalább ennyi köze legyen a valósághoz. És nem baszná ki a kék lámpát a kocsija tetejére, mert tudná, hogy a dugók végéig az bizony csak a mentőknek, a tűzoltóknak, meg a rendőröknek jár.
És szépen várna a térerőre.
2007. augusztus 22., szerda
Thank you for nothing
Egy kormányzati kiadvány hever az asztalomon. Egy kollégám nyomta a kezembe több hasonló prospektussal együtt, melyeket múlt vasárnap gyűjtött össze az Új Magyarország Sugárúton, azaz a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Andrássy úton tartott rendezvényén. A kiadványok kinézetre korrekt iparosmunkák, mindegyik a Befektetés a jövőbe szlogent viseli a címlapján és EU-kék színben pompázik. A feladatuk az EU-s pályázatok népszerűsítése, illetve a pályázás megkönnyítése. [Nem könnyítik meg: PR-szöveg az egész, a leghasznosabb információ talán az NFÜ webcíme, de ezt most hagyjuk.] Mivel a szóban forgó pályázati pénzek 2013-ig hívhatók le, a rendezvény programját tartalmazó kis A/6-os füzet egy praktikus naptárt is kínál a következő hat évre. A naptár egy félbehajtható kis kartonlapon található, ráadásul perforált a széle, így könnyen elválasztható a programfüzettől, és nyilván egészséggel használható hat éven át.
Minden prospektus mögött van egy nagy álom. Ez a nagy álom szimplán arról szól, hogy talán az én prospektusom lesz annyira szép/hasznos/praktikus/pucérnős (nem kívánt törlendő), hogy egyedüli kivételként nem landol a kukában. Lássuk be, a két napnál tovább hányódó tájékoztatók százalékos aránya meglehetősen alacsony. A szóban forgó esetben nagyot álmodott a kreatív tím. Gyerekek, és ezt hat évig fogják használni, rekord, gyerekek, rekord, örülök, hogy veletek dolgozom... És mennyire jó már, érted, dátumok, határidők, nincs akadály, befektetés a jövőbe, baszod, szimbóleum, érted?
Na ez nem jött be. A naptár ugyanis nemcsak hogy semmiféle, pályázati határidőkkel kapcsolatos időpontot nem jelöl, de egyetlen ünnepnapot sem tartalmaz. Mindössze a vasárnapokat jelölték meg pirossal. Hat éven keresztül sorakoznak a hónapok és a hetek, de egyetlen nemzeti ünnepet sem sikerült kiemelni, nemhogy a mozgó ünnepeket. Hat évig nincs karácsony sem, nemhogy pünkösd, de lehet hogy a május elsejék is vasárnapra esnek ezentúl. Esetleg a megjelenés másnapján esedékes augusztus huszadika? Felejtsd el. Dolgos EU-hétköznapok jönnek hat évig, hülye citizen, dolgozz meg a pénzedért.
Nos, a tím mindenesetre nem dolgozott meg a pénzéért, vagy legalábbis szartak a fejünkre és a munkájuk gyümölcsére. Ha a naptár jelenlegi formája egy hiba eredménye, tehát valaki elfelejtette, nem ellenőrizte satöbbi, akkor azt nagyon tudom sajnálni, de egy kormánykiadványban nem, ismétlem: nem lehet hiba, mert ez presztízskérdés, és egy ilyen megrendelésből már illik tudni finanszírozni egy-két korrektort. Nem, nem a haverodat, kisfiam. Korrektort, nyomdai szakembert, akárkit. Ha ez a prákktikus kis naptár szándékosan, on purpose lett ilyen, akkor viszont bele sem kellett volna kezdeni az egészbe, mert ennek a bármire használhatósága a nullával egyenlő, ráadásul azt a gusztustalan érzést kelti az emberben, hogy éppen hülyére veszik, mint a Daltonokat a háromdollárossal. Adtam is ajándékot, meg nem is.
Köszi a semmit, barátim, papírt pazaroltatok. Ja, és nem mellesleg az én pénzemből.
Minden prospektus mögött van egy nagy álom. Ez a nagy álom szimplán arról szól, hogy talán az én prospektusom lesz annyira szép/hasznos/praktikus/pucérnős (nem kívánt törlendő), hogy egyedüli kivételként nem landol a kukában. Lássuk be, a két napnál tovább hányódó tájékoztatók százalékos aránya meglehetősen alacsony. A szóban forgó esetben nagyot álmodott a kreatív tím. Gyerekek, és ezt hat évig fogják használni, rekord, gyerekek, rekord, örülök, hogy veletek dolgozom... És mennyire jó már, érted, dátumok, határidők, nincs akadály, befektetés a jövőbe, baszod, szimbóleum, érted?
Na ez nem jött be. A naptár ugyanis nemcsak hogy semmiféle, pályázati határidőkkel kapcsolatos időpontot nem jelöl, de egyetlen ünnepnapot sem tartalmaz. Mindössze a vasárnapokat jelölték meg pirossal. Hat éven keresztül sorakoznak a hónapok és a hetek, de egyetlen nemzeti ünnepet sem sikerült kiemelni, nemhogy a mozgó ünnepeket. Hat évig nincs karácsony sem, nemhogy pünkösd, de lehet hogy a május elsejék is vasárnapra esnek ezentúl. Esetleg a megjelenés másnapján esedékes augusztus huszadika? Felejtsd el. Dolgos EU-hétköznapok jönnek hat évig, hülye citizen, dolgozz meg a pénzedért.
Nos, a tím mindenesetre nem dolgozott meg a pénzéért, vagy legalábbis szartak a fejünkre és a munkájuk gyümölcsére. Ha a naptár jelenlegi formája egy hiba eredménye, tehát valaki elfelejtette, nem ellenőrizte satöbbi, akkor azt nagyon tudom sajnálni, de egy kormánykiadványban nem, ismétlem: nem lehet hiba, mert ez presztízskérdés, és egy ilyen megrendelésből már illik tudni finanszírozni egy-két korrektort. Nem, nem a haverodat, kisfiam. Korrektort, nyomdai szakembert, akárkit. Ha ez a prákktikus kis naptár szándékosan, on purpose lett ilyen, akkor viszont bele sem kellett volna kezdeni az egészbe, mert ennek a bármire használhatósága a nullával egyenlő, ráadásul azt a gusztustalan érzést kelti az emberben, hogy éppen hülyére veszik, mint a Daltonokat a háromdollárossal. Adtam is ajándékot, meg nem is.
Köszi a semmit, barátim, papírt pazaroltatok. Ja, és nem mellesleg az én pénzemből.
2007. augusztus 17., péntek
Egyszerű
Egyszerűnek kell felfognia a világot; ha nem ezt tenné, elkezdhetne félni tőle.
Első szavával elárulja magát: amikor egyszerűséget mond, primitívséget ért. Csak a legelső gondolatnak vagy érzelemnek hisz, és különösen örül, ha ez a legtöbbször a kitinkeménységű, végletes elkeseredés mögül kiszivárgó nyers harag, vagy önző érdek. Ha megpróbálod meggyőzni az ellenkezőjéről, a széttárja a kezét, és a világra hárítja a felelősséget. Nem ő tehet arról, hogy a világ ilyen.
Olyannyira bonyolultan hazudik, hogy kénytelen egyszerűnek látnia magát; ha nem ezt tenné, megőrülne.
A szexről magabiztosan beszél, a fajfenntartási ösztönnel magyarázza. A legalapvetőbb örömökre sem tud cinizmus nélkül gondolni. Megcsúfolja saját vágyát és akaratát, hogy helyükbe valami tőle független, eszelős ösztönt helyezve bebizonyítsa magának, hogy világnézete helytálló.
Fél a világ bonyolultságától, melyhez képest silány elmélete egy homokszem csupán.
Becsüli az őszinteséget, mondja, de semmit nem tekint őszintének, ami nem egy mondatból, vagy indulatszóból áll. Azt sugallja, hogy csak a műveletlen lehet őszinte. [Nem is sejti, mekkora kulturális hagyománya van ennek a csalódott romantikus elképzelésnek a műveltség tiszta lélekre tett kárhozatos hatásáról... A műveltségnek egy haszna biztosan van: esélyt kapsz arra, hogy valóban saját gondolataid legyenek.] Nem lehet őszinte az, aki kedves, udvarias, belátó és tapintatos; nincs szándék, ami nem egy érdek mentén szerveződik. Csoda nincsen. Akkor boldog, ha valakit rajtakap a primer indulata kifejezésén.
Imádja a magánügyeket, de nem hisz az intimitásban.
Ideig-óráig elhitetheti bárkivel, hogy tapintatos, intelligens és őszinte. Ennyi hatalom mindenképpen megadatott neki. „Avval, hogy mennyire okos, egy ideig leplezni tudja, hogy mennyire buta.” Napi működése, mondatai és gesztusai e jól bejáratott és sokszor kipróbált átverés köré szerveződnek, abból indulnak ki és azt támogatják. Ügyeske. Eldolgozgat egy homokváron, sok-sok éve simítgatja az oldalait. Büszkén, ugyanakkor határtalanul szerényen beszél e nagy munkáról. Általában udvariasan végighallgatják. De már senkit nem érdekel a játszótér.
Évek óta ugyanolyan. Mesterségesen megállította az időt a hazugság segítségével. Az örökkévalóság keresztény ígérete kétségtelenül megvalósulhat akár itt a földön is: íme a példa. Szépen berendezett, visszafogott ízléssel felcicomázott pokol. Csak az övé. Büszkeség tölti el, ha szörnyű szenvedéseire gondol, melyeket átélt ebben a függönykés kínzókamrában. Úgy érzi, áldozatot hozott. Egy dolog zavarja csak: nem talált még senkit, aki köszönetet mondott volna neki ezért.
Adni akar, adni, önzetlenül és önfeláldozóan, folyamatos készenlétben várja a pillanatot, amikor valakit boldoggá tehet. Mások, akik figyelik küzdelmeit, nem értik, miért akar mindenáron boldogtalanná tenni valakit.
A testét folyamatosan mérgezik a gondolatai. Titokban a kezedet simogatja, nyilvánvaló vággyal és szeretetéhséggel, miközben durva és aljas sértéseket beszél. Tudva-tudattalan, mindenkivel meg akarja ismertetni az egyetlen érzést, amit igazán ismer. Azt akarja, hogy szenvedj, hogy utána megvigasztalhasson. Jó anya akar lenni, okosan mosolyogva figyelni a vergődő gyereket, örülve, hogy ő már nem hisztizik soha többé. Akkor igazán elégedett, amikor visszakap valamit az aljasságból, amit sikerült átadnia. Úgy érzi, helyreállt a rend, ismét bebizonyosodott, hogy senki sem jobb nála.
Első szavával elárulja magát: amikor egyszerűséget mond, primitívséget ért. Csak a legelső gondolatnak vagy érzelemnek hisz, és különösen örül, ha ez a legtöbbször a kitinkeménységű, végletes elkeseredés mögül kiszivárgó nyers harag, vagy önző érdek. Ha megpróbálod meggyőzni az ellenkezőjéről, a széttárja a kezét, és a világra hárítja a felelősséget. Nem ő tehet arról, hogy a világ ilyen.
Olyannyira bonyolultan hazudik, hogy kénytelen egyszerűnek látnia magát; ha nem ezt tenné, megőrülne.
A szexről magabiztosan beszél, a fajfenntartási ösztönnel magyarázza. A legalapvetőbb örömökre sem tud cinizmus nélkül gondolni. Megcsúfolja saját vágyát és akaratát, hogy helyükbe valami tőle független, eszelős ösztönt helyezve bebizonyítsa magának, hogy világnézete helytálló.
Fél a világ bonyolultságától, melyhez képest silány elmélete egy homokszem csupán.
Becsüli az őszinteséget, mondja, de semmit nem tekint őszintének, ami nem egy mondatból, vagy indulatszóból áll. Azt sugallja, hogy csak a műveletlen lehet őszinte. [Nem is sejti, mekkora kulturális hagyománya van ennek a csalódott romantikus elképzelésnek a műveltség tiszta lélekre tett kárhozatos hatásáról... A műveltségnek egy haszna biztosan van: esélyt kapsz arra, hogy valóban saját gondolataid legyenek.] Nem lehet őszinte az, aki kedves, udvarias, belátó és tapintatos; nincs szándék, ami nem egy érdek mentén szerveződik. Csoda nincsen. Akkor boldog, ha valakit rajtakap a primer indulata kifejezésén.
Imádja a magánügyeket, de nem hisz az intimitásban.
Ideig-óráig elhitetheti bárkivel, hogy tapintatos, intelligens és őszinte. Ennyi hatalom mindenképpen megadatott neki. „Avval, hogy mennyire okos, egy ideig leplezni tudja, hogy mennyire buta.” Napi működése, mondatai és gesztusai e jól bejáratott és sokszor kipróbált átverés köré szerveződnek, abból indulnak ki és azt támogatják. Ügyeske. Eldolgozgat egy homokváron, sok-sok éve simítgatja az oldalait. Büszkén, ugyanakkor határtalanul szerényen beszél e nagy munkáról. Általában udvariasan végighallgatják. De már senkit nem érdekel a játszótér.
Évek óta ugyanolyan. Mesterségesen megállította az időt a hazugság segítségével. Az örökkévalóság keresztény ígérete kétségtelenül megvalósulhat akár itt a földön is: íme a példa. Szépen berendezett, visszafogott ízléssel felcicomázott pokol. Csak az övé. Büszkeség tölti el, ha szörnyű szenvedéseire gondol, melyeket átélt ebben a függönykés kínzókamrában. Úgy érzi, áldozatot hozott. Egy dolog zavarja csak: nem talált még senkit, aki köszönetet mondott volna neki ezért.
Adni akar, adni, önzetlenül és önfeláldozóan, folyamatos készenlétben várja a pillanatot, amikor valakit boldoggá tehet. Mások, akik figyelik küzdelmeit, nem értik, miért akar mindenáron boldogtalanná tenni valakit.
A testét folyamatosan mérgezik a gondolatai. Titokban a kezedet simogatja, nyilvánvaló vággyal és szeretetéhséggel, miközben durva és aljas sértéseket beszél. Tudva-tudattalan, mindenkivel meg akarja ismertetni az egyetlen érzést, amit igazán ismer. Azt akarja, hogy szenvedj, hogy utána megvigasztalhasson. Jó anya akar lenni, okosan mosolyogva figyelni a vergődő gyereket, örülve, hogy ő már nem hisztizik soha többé. Akkor igazán elégedett, amikor visszakap valamit az aljasságból, amit sikerült átadnia. Úgy érzi, helyreállt a rend, ismét bebizonyosodott, hogy senki sem jobb nála.
2007. augusztus 16., csütörtök
Bálint megy
Egy felháborodott és eltökélt honfitársunk levelét szeretném ide linkelni, melyet TWA tett közzé.
Nem kívánok semmit hozzáfűzni. Ez így kerek.
Nem kívánok semmit hozzáfűzni. Ez így kerek.
2007. augusztus 14., kedd
Vegyé' még egy Suzukit
Valaki magyarázza el nekem azt az óriásplakátot, aminek úgy egyharmadát egy bizalmatlanul bámuló marcona alak foglalja el, a maradék kétharmadán pedig egy hihhetetlen ajánlat terpeszkedik. Már annak, aki Suzukit akarna venni. Azt mondja a plakát továbbá, hogy ez az ajánlat lebilincselő. Ez a szlogen.
Pár napja bámulom ezt a szép kompozíciót, és csak abban vagyok biztos, hogy nem tartozom a megcélzott szegmensbe, ugyanis nem értem, és fogalmam nincs, hogy miért kellene hasson rám az üzenet, vagy milyen okból tarthatnám legalábbis érdekesnek.
Ach so, attól még értékelhetném az üzenet hatékonyságát, vagy a hordozott tartalom precíz közvetítését, vagy ilyesmi, de nem megy. Azt hiszem, velem van a baj. Elsősorban is képtelen vagyok összerakni a szöveget a képpel. A szlogen meg végképp összezavar. Na de haladjunk csak sorjában!
Szóval a kép. A hirdetés arca meghatározhatatlan korú, inkább jó negyvenes (ötvenes?), szikár, barázdált arc (megtörte már az élet?, évtizedek tapasztalata a háta mögött?), összevont szemöldök, roppant bizalmatlan tekintet (őt aztán nem lehet egykönnyen átverni? látott ő már karón varjút? mert hülye azért ő nem?). Ehhez társul egy szürke kabátszerűség, kockás flaneling, szürke basebellsapkával.
Ki lehet ez a rejtélyes alak? A szlogenből próbáltam kiindulni, aszongya lebilincselő. Akkor lehet, hogy ő egy börtönőr. Szigorú, de igazságos, a váci Tom Hanks, a vagányok mind tisztelik a C blokkban. Néha hoz egy kis kukoricamálét, amit az asszony sütött. A málét óvatosan beteszi az új Suzuki hátsó ülésére, vigyáz a kárpitra. Inge mindig tiszta. Hoppá, ez nem jó, a börtönőrök csak nem viselnek kockás inget.
Akkor lehet, hogy egy rab. Persze, fegyenc az Alcatrazból, akit mindenki ismer, szűkszavú, az udvaron galambokat etet, bizalmatlan, nehezen barátkozik, de azért segít a főhősnek a szökésben. De akkor hogyan jön ide a részletre vásárolt autó? Hát a főhős biztosan azon menekül majd, az öreg fegyenc meg fizeti a részleteket a zacskóragasztásért kapott pénzből.
Nem, ezt mégsem akarhatja sugallni ez a reklám. De mit kezdhetünk akkor a bilinccsel? Lehet, hogy a tag parkolóőr, szigorú, de igazságos, a kopasz nagybéemvések mind tisztelik a nyóckerben. Vegyé' Suzukit, de vigyázzá', mer' ha rossz helyen parkolsz, úgy megbilincselnek, mint a nagybéemvéket, veled se kivételeznek majd csak azé', mer' neked Suzukid van!
Hát ez se túl életszerű, kezdek tanácstalan lenni. Favágó? (Az ing miatt.) Kamionsofőr? (Végül is a egy nyírségi kamionparkolóban könnyen beleolvadna a környezetbe.) Gyári munkás, szakszervezeti tag, aki most szembesült azzal, hogy adóforintjait elherdálták, ezért dühében mindjárt vesz egy Suzukit? De akkor hol a bilincs? Mindjárt letartóztatják garázdaságért, és rendőrségi Suzukin viszik be?
Feladom. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy ez valami rejtett marketinges üzenet. Próbáld megszólítani a célközönséget, mutass valakit, akivel azonosulni tudnak. De ki a célközönség?
Úgy tűnik, hogy már mindenki vett Suzukit, de még mindig van egy réteg, aki makacsul őrzi a megtakarított pénzét a szalmazsákban. Nem tudom, kik azok, de szépet nem mutathatunk nekik, mert arra gyanakodnának, ne is vidámkodjunk, az élet nem habostorta, vágjon az a modell savanyú pofát, mer' csak úgy venni egy autót az nagy könnyelműség lenne, öltöztessük szürkébe meg ócsóba, mert az ízlés meg a stílus, az amolyan úri huncutság. A két keze ne látszódjon, de legyen az kérges a becsületes munkától.
Ha a reklám beválik, egy hónapon belül új tagokkal bővül a suzukis társadalom. Akik eddig a hokedlin ülve hallgatták a Kossuth rádiót, vagy a nyárikonyhában a viaszosvászont csapkodva osztották az észt, esetleg a lakótelepi nappaliban az Orion tévé előtt morogtak bele a szódás jaffába, most kirajzanak az aszfaltra. Óvatosan az utakon, feleim.
Pár napja bámulom ezt a szép kompozíciót, és csak abban vagyok biztos, hogy nem tartozom a megcélzott szegmensbe, ugyanis nem értem, és fogalmam nincs, hogy miért kellene hasson rám az üzenet, vagy milyen okból tarthatnám legalábbis érdekesnek.
Ach so, attól még értékelhetném az üzenet hatékonyságát, vagy a hordozott tartalom precíz közvetítését, vagy ilyesmi, de nem megy. Azt hiszem, velem van a baj. Elsősorban is képtelen vagyok összerakni a szöveget a képpel. A szlogen meg végképp összezavar. Na de haladjunk csak sorjában!
Szóval a kép. A hirdetés arca meghatározhatatlan korú, inkább jó negyvenes (ötvenes?), szikár, barázdált arc (megtörte már az élet?, évtizedek tapasztalata a háta mögött?), összevont szemöldök, roppant bizalmatlan tekintet (őt aztán nem lehet egykönnyen átverni? látott ő már karón varjút? mert hülye azért ő nem?). Ehhez társul egy szürke kabátszerűség, kockás flaneling, szürke basebellsapkával.
Ki lehet ez a rejtélyes alak? A szlogenből próbáltam kiindulni, aszongya lebilincselő. Akkor lehet, hogy ő egy börtönőr. Szigorú, de igazságos, a váci Tom Hanks, a vagányok mind tisztelik a C blokkban. Néha hoz egy kis kukoricamálét, amit az asszony sütött. A málét óvatosan beteszi az új Suzuki hátsó ülésére, vigyáz a kárpitra. Inge mindig tiszta. Hoppá, ez nem jó, a börtönőrök csak nem viselnek kockás inget.
Akkor lehet, hogy egy rab. Persze, fegyenc az Alcatrazból, akit mindenki ismer, szűkszavú, az udvaron galambokat etet, bizalmatlan, nehezen barátkozik, de azért segít a főhősnek a szökésben. De akkor hogyan jön ide a részletre vásárolt autó? Hát a főhős biztosan azon menekül majd, az öreg fegyenc meg fizeti a részleteket a zacskóragasztásért kapott pénzből.
Nem, ezt mégsem akarhatja sugallni ez a reklám. De mit kezdhetünk akkor a bilinccsel? Lehet, hogy a tag parkolóőr, szigorú, de igazságos, a kopasz nagybéemvések mind tisztelik a nyóckerben. Vegyé' Suzukit, de vigyázzá', mer' ha rossz helyen parkolsz, úgy megbilincselnek, mint a nagybéemvéket, veled se kivételeznek majd csak azé', mer' neked Suzukid van!
Hát ez se túl életszerű, kezdek tanácstalan lenni. Favágó? (Az ing miatt.) Kamionsofőr? (Végül is a egy nyírségi kamionparkolóban könnyen beleolvadna a környezetbe.) Gyári munkás, szakszervezeti tag, aki most szembesült azzal, hogy adóforintjait elherdálták, ezért dühében mindjárt vesz egy Suzukit? De akkor hol a bilincs? Mindjárt letartóztatják garázdaságért, és rendőrségi Suzukin viszik be?
Feladom. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy ez valami rejtett marketinges üzenet. Próbáld megszólítani a célközönséget, mutass valakit, akivel azonosulni tudnak. De ki a célközönség?
Úgy tűnik, hogy már mindenki vett Suzukit, de még mindig van egy réteg, aki makacsul őrzi a megtakarított pénzét a szalmazsákban. Nem tudom, kik azok, de szépet nem mutathatunk nekik, mert arra gyanakodnának, ne is vidámkodjunk, az élet nem habostorta, vágjon az a modell savanyú pofát, mer' csak úgy venni egy autót az nagy könnyelműség lenne, öltöztessük szürkébe meg ócsóba, mert az ízlés meg a stílus, az amolyan úri huncutság. A két keze ne látszódjon, de legyen az kérges a becsületes munkától.
Ha a reklám beválik, egy hónapon belül új tagokkal bővül a suzukis társadalom. Akik eddig a hokedlin ülve hallgatták a Kossuth rádiót, vagy a nyárikonyhában a viaszosvászont csapkodva osztották az észt, esetleg a lakótelepi nappaliban az Orion tévé előtt morogtak bele a szódás jaffába, most kirajzanak az aszfaltra. Óvatosan az utakon, feleim.
2007. augusztus 13., hétfő
Tyúkól
Elutasítani egy véleményt csupán azért, mert radikális. Mintha nem vennénk tudomást az ezer méter feletti csúcsokról vagy a Mariana-árokról. Ettől-eddig, szépen bejelöljük a skálán, majd debil mosollyal tekintünk végig azon a tyúkszaros kis sávon, ami így a világból marad.
Gyanús, aki mindig ugyanúgy mosolyog. Kínosan ügyel arra, hogy arcának egyik izma se önállósítsa magát. Ezzel a mosollyal a boldog megváltottak közé pozicionálja magát, ez a legnagyobb erénye. Roppantul sajnálhatja, hogy nem hordhat egyenruhát vagy legalább egy kitűzőt. Persze egyenruhának tarthatjuk az olcsó és ízléstelen, csinosnak mondott göncöket.
Ez a mosoly fegyver is: viselője úgy gondolja, hülyegyerekek nyugtatására ez a legalkalmasabb. Ugráljál csak, kis buta, ronda is vagy, kiabálsz is, de én így is szeretlek. Hiába, nem lehet mindenki olyan okos és szép, mint én. Nagyon felizgattad magad ezeken a kis semmiségeken. Háború, politika, kicsik vagyunk mi ehhez, úgysem tudunk rajta változtatni, ne idegesítsd fel magad feleslegesen. Aljasság, igazságtalanság? De hát ilyenek az emberek. Etika? Most hirtelen nem is jut eszembe, mit jelent, de nem mutatom. Mindig ezek az idegen szavak, miért nem lehet magyarul mondani?
Egy mondatot akkor tartok igaznak, ha a világ felületéhez simul.
Emberek százezrei, akik hiszik és elhitetik, hogy kompromisszumokkal meg lehet úszni. Alkut kötnek az ördöggel, a hülyének is megéri, a lélekkel úgyis csak a baj van. Imbecilis elképzelés: ha nem csinálok semmit a világgal, az sem fog csinálni velem semmit. Én se bántom, ő se bánt. Félelem mindentől, ami a mutatót kilengésre készteti.
Gyanús, aki mindig ugyanúgy mosolyog. Kínosan ügyel arra, hogy arcának egyik izma se önállósítsa magát. Ezzel a mosollyal a boldog megváltottak közé pozicionálja magát, ez a legnagyobb erénye. Roppantul sajnálhatja, hogy nem hordhat egyenruhát vagy legalább egy kitűzőt. Persze egyenruhának tarthatjuk az olcsó és ízléstelen, csinosnak mondott göncöket.
Ez a mosoly fegyver is: viselője úgy gondolja, hülyegyerekek nyugtatására ez a legalkalmasabb. Ugráljál csak, kis buta, ronda is vagy, kiabálsz is, de én így is szeretlek. Hiába, nem lehet mindenki olyan okos és szép, mint én. Nagyon felizgattad magad ezeken a kis semmiségeken. Háború, politika, kicsik vagyunk mi ehhez, úgysem tudunk rajta változtatni, ne idegesítsd fel magad feleslegesen. Aljasság, igazságtalanság? De hát ilyenek az emberek. Etika? Most hirtelen nem is jut eszembe, mit jelent, de nem mutatom. Mindig ezek az idegen szavak, miért nem lehet magyarul mondani?
Egy mondatot akkor tartok igaznak, ha a világ felületéhez simul.
Emberek százezrei, akik hiszik és elhitetik, hogy kompromisszumokkal meg lehet úszni. Alkut kötnek az ördöggel, a hülyének is megéri, a lélekkel úgyis csak a baj van. Imbecilis elképzelés: ha nem csinálok semmit a világgal, az sem fog csinálni velem semmit. Én se bántom, ő se bánt. Félelem mindentől, ami a mutatót kilengésre készteti.
Baszd meg a porszívódat
Fogyasztó vagyok, nem szégyellem, méghozzá a hálás fajtából, aki hajlandó többet is fizetni, ha vélt vagy valós többletet kap a plusz kiadásért cserébe. Rühellem a gagyi és a fusi minden formáját. A sznobtól csak az különböztet meg, hogy én élvezetből veszem meg a jó bort, a sznob meg azért, mert drága. És nem reklámozom, mennyibe került, nem is nyafogok miatta, kellett és kész. Máskülönben egészen hasonlítunk.
Ebből adódik, hogy szeretem, ha van választék. Szeretem, ha az áruról van információ, ha gyorsan és kényelmesen lehet vásárolni, ha megvehetem hétvégén, ha megvehetem éjszaka, ha fizethetek kártyával, és ha kinyalják a seggemet azért, mert náluk vásároltam.
Ennyit az álmaimról, most pedig lássuk a balkáni viszonyokat, melyekből tanulva körültekintően tájékozódom, mielőtt elzarándokolnék egy üzletbe.
Vasárnap arra ébredtem, hogy szoftvert szeretnék venni. Játékot, méghozzá eredetiben. Ez azért is jó érzés, mert tudhatom, hogy ezzel aznap nagyjából egyedül vagyok, tekintve a magyar szoftverkalózkodási mutatókat, míg például a mosdóba hugyozás érzését többszázezer honfitársammal oszthatnám meg, ezért nem is teszem.
Eredeti játékot venni jó, több okból is, szép, illatos, jár hozzá támogatás, megbízható. [Mondjuk a magyar (?) kézikönyveket kihagynám, olyan penetráns tud lenni a fordítás, már ha annak lehet nevezni, amit valami igénytelen, stupid másodéves főiskolás rokonnal csináltatott a forgalmazó, de ez legyen egy másik poszt témája.]
Tehát célba vettem a legközelebbi plázát, tudván, hogy az 576Kb nevű cégnek ott figyel egy üzlete. Az 576 jellemzően drágább szokott lenni 1-2 ezer forinttal, de a boltjai a város stratégiai pontjain helyezkednek el, van választék, van honlapjuk, mi kell még? Természetesen már egy hete szemeztem a játékkal a cég honlapján, meggyőződve arról, hogy kapható. Magamban még egy pirospontot is kiosztottam nekik, hiszen más üzletek honlapjain nem láttam a szoftvert.
Bemegy bolt, kér CD. Eladó fiúka közli, hogy a' nincs, még nem is volt, nááluk majd szeptember elején esetleg. Közben éppcsak rám pillant, mer' a montitor szebb meg jobb. Mondom, hogy ez nem lesz jó, mert a neten láttam, hogy már jó ideje kapható. Kölök türelmetlenül közbevág, hogy az lehet, de nááluk csak szeptember végén. A monitorról most már le sem veszi a szemét. Elképedve a szolgálatkészségén pontosítom, hogy az ő honlapjukról beszélek. Akkor is nááluk csak szeptember végén. Jó napom volt, nem akartam elrontani, ezért csak sarkon fordultam, és kisétáltam. Nem tudom, mit csinálhatott a kicsi fiú, amiben megzavartam, de a türelmetlensége arra engedett következtetni, hogy valami nagyon fontosat bámulhatott a monitoron, gondolom, a cég honlapját memorizálta, hogy azonnal válaszolhasson a vevők kérdéseire. Legalább egy kibaszott elnézést elvártam volna a félretájékoztatásért. Mondhatta volna, hogy elfogyott, vagy hogy tévedésből van a honlapon, de nem, a kis szarházi hozzászokott, hogy a haverjai körében ő tud mindent a legjobban.
Jól van, geek cimborám, gondoltam magamban, nincs veszve minden, van egy Saturn is az épületben, egy kört megér. Természetesen kapható volt a szoftver. Ha már ott voltam, kicsit körülnéztem a filmeknél is, és négy DVD-t gyűjtöttem össze, amiből kettőről úgy tudtam, hogy itthon nem kapható. Otthagytam 18 rugót, és örültem, mert ár alatt sikerült hozzájutnom minden darabhoz.
Legközelebb nem futok felesleges köröket, mert az én időm is kurva drága, nemcsak az eladóé. Az ilyen esetek miatt kezd az ember már akkor gyanakodni, amikor a vásárlás még csak kéjes gondolatként motoszkál a fejében, mert nem hihetek a honlapnak, nem hihetek az eladónak. Ha mégis betévednék az 576-ba, úgy kezdem majd, mint a nyuszika: Tudod mit, róka? Baszd meg a szoftveredet!
Ebből adódik, hogy szeretem, ha van választék. Szeretem, ha az áruról van információ, ha gyorsan és kényelmesen lehet vásárolni, ha megvehetem hétvégén, ha megvehetem éjszaka, ha fizethetek kártyával, és ha kinyalják a seggemet azért, mert náluk vásároltam.
Ennyit az álmaimról, most pedig lássuk a balkáni viszonyokat, melyekből tanulva körültekintően tájékozódom, mielőtt elzarándokolnék egy üzletbe.
Vasárnap arra ébredtem, hogy szoftvert szeretnék venni. Játékot, méghozzá eredetiben. Ez azért is jó érzés, mert tudhatom, hogy ezzel aznap nagyjából egyedül vagyok, tekintve a magyar szoftverkalózkodási mutatókat, míg például a mosdóba hugyozás érzését többszázezer honfitársammal oszthatnám meg, ezért nem is teszem.
Eredeti játékot venni jó, több okból is, szép, illatos, jár hozzá támogatás, megbízható. [Mondjuk a magyar (?) kézikönyveket kihagynám, olyan penetráns tud lenni a fordítás, már ha annak lehet nevezni, amit valami igénytelen, stupid másodéves főiskolás rokonnal csináltatott a forgalmazó, de ez legyen egy másik poszt témája.]
Tehát célba vettem a legközelebbi plázát, tudván, hogy az 576Kb nevű cégnek ott figyel egy üzlete. Az 576 jellemzően drágább szokott lenni 1-2 ezer forinttal, de a boltjai a város stratégiai pontjain helyezkednek el, van választék, van honlapjuk, mi kell még? Természetesen már egy hete szemeztem a játékkal a cég honlapján, meggyőződve arról, hogy kapható. Magamban még egy pirospontot is kiosztottam nekik, hiszen más üzletek honlapjain nem láttam a szoftvert.
Bemegy bolt, kér CD. Eladó fiúka közli, hogy a' nincs, még nem is volt, nááluk majd szeptember elején esetleg. Közben éppcsak rám pillant, mer' a montitor szebb meg jobb. Mondom, hogy ez nem lesz jó, mert a neten láttam, hogy már jó ideje kapható. Kölök türelmetlenül közbevág, hogy az lehet, de nááluk csak szeptember végén. A monitorról most már le sem veszi a szemét. Elképedve a szolgálatkészségén pontosítom, hogy az ő honlapjukról beszélek. Akkor is nááluk csak szeptember végén. Jó napom volt, nem akartam elrontani, ezért csak sarkon fordultam, és kisétáltam. Nem tudom, mit csinálhatott a kicsi fiú, amiben megzavartam, de a türelmetlensége arra engedett következtetni, hogy valami nagyon fontosat bámulhatott a monitoron, gondolom, a cég honlapját memorizálta, hogy azonnal válaszolhasson a vevők kérdéseire. Legalább egy kibaszott elnézést elvártam volna a félretájékoztatásért. Mondhatta volna, hogy elfogyott, vagy hogy tévedésből van a honlapon, de nem, a kis szarházi hozzászokott, hogy a haverjai körében ő tud mindent a legjobban.
Jól van, geek cimborám, gondoltam magamban, nincs veszve minden, van egy Saturn is az épületben, egy kört megér. Természetesen kapható volt a szoftver. Ha már ott voltam, kicsit körülnéztem a filmeknél is, és négy DVD-t gyűjtöttem össze, amiből kettőről úgy tudtam, hogy itthon nem kapható. Otthagytam 18 rugót, és örültem, mert ár alatt sikerült hozzájutnom minden darabhoz.
Legközelebb nem futok felesleges köröket, mert az én időm is kurva drága, nemcsak az eladóé. Az ilyen esetek miatt kezd az ember már akkor gyanakodni, amikor a vásárlás még csak kéjes gondolatként motoszkál a fejében, mert nem hihetek a honlapnak, nem hihetek az eladónak. Ha mégis betévednék az 576-ba, úgy kezdem majd, mint a nyuszika: Tudod mit, róka? Baszd meg a szoftveredet!
2007. augusztus 10., péntek
A közel lakó amatőrök tisztán hallották
A nyelv használatáról, a nyelvtudásról és a kommunikáció rejtelmeiről sok szót szeretnék még ejteni ezen a blogon. Most a nyelvi problémákat oldalról-sántikálva, logikai Quasimodóként megközelítő gondolkodás álljon a porondon. Céges sztori következik.
Külföldi ügyfelünk megrendeléseit egy magyar cég közvetíti felénk, aminek többek között az az előnye, hogy minden kérdés és válasz izgalmas szűrőkön halad keresztül. A közvetlen kommunikáció paradicsomi áldásait ebben a szakmában egyébként is nehéz élvezni, de ilyen esetekben úgy érezhetjük magunkat, mint Houston, ahogy várjuk a sokperces késéssel érkező választ a Holdról. Főleg, ha a megrendelő valóban egy másik bolygóra képzeli magát.
A szituáció röviden: megrendelőtől érkező grafikai anyag (fájl) teljesen rossz. Én szól kereskedő. Kereskedő felhív magyar cég. Magyar cég felhív engem. (Na ez a legjobb rész: mivel az egész körben senki nem érti igazán, mi a gond, [pedig elmagyaráztam, de (a) nem figyel, (b) nem érti, (c) nem is akarja megtanulni], csak annyit tudnak, hogy baj van, ettől idegesek lesznek, de érzésem szerint külön nyugtalansági faktort jelent az, hogy fogalmuk nincsen arról, hogy miről is beszélnek egymással. Ekkor szoktak ismét felhívni engem.)
Magyar cég képviselője (legyen a neve mondjuk Széplelkűné Penész Irén) elpanaszolja, hogy ezt a problémát nem érti. Gyorsan fölvázolom a probléma lehetséges forrásait, illetve a lehetséges megoldásokat. Irén azonnal közli, hogy ő ehhez nem ért. Oké, mondom, akkor keressünk olyat, aki ért. Az külföldi, mondja Irén. És hát ő ugyan tud angolul, de hát mivel a szakmai részéhez nem ért, mi lenne, ha én szépen leírnám az egész ügyet angolul, és akkor a külföldi partner majd mindent megold. Semmi gond, mindent a vevőért. Levél megír, elküld.
Rövid szabadságomról visszatérve azzal kellett szembesülnöm, hogy távollétem miatt több cég élete is teljesen megbénult, mivel Irén, most kapaszkodjon meg mindenki, nem tudta lefordítani a levelemet, azaz nem értette.
Most akkor aztat szeretném alázatosan megkérdezni, hogy mi a faszt tetszett képzelni, drága Irén? Ha nem tetszett tudni magyarról lefordítani angolra, akkor mennyi a valószínűsége, hogy angolról magyarra menni fog, drága Irén, ha nem tetszik ismerni a magyar szavak jelentését sem?
Irén hosszas vívódás után végül is továbbküldte a levelet, de sajnos kiderült, hogy a (nem angol anyanyelvű) partnercégnél sajnos senki nem ért igazán a szakmához, ezért ők sem értették a szakszavakat. Visszatartottam az agyvérzést egy pár percig, és megtudakoltam, hogy és akkor ezt így hogy? Hát ez egy családi vállalkozás, anyu-apu-gyerekek hegesztik a layoutokat esténként, és hát annyira nem profik, hogy egy hibát meg tudjanak oldani... etc, etc, itt az agyam ledobta a szíjat.
Végül Irén megoldotta a problémát (így azt is megtudhattuk, miért kapja a fizetését). Szerzett egy grafikai stúdiót, ahol az anyagokat kijavították (kétszeri próbálkozásra, nű, láttunk már rosszabbat is). Tehát ócsón, végül is csak háromszoros időbe és pénzbe fájt így, mintha a következő édeni állapotok álltak volna fent:
1. Aki nekiáll valamilyen munkának, az ért is hozzá, és nem hiszi, hogy a dilettantizmus szép dolog.
2. Ha nem ért hozzá, akkor kiadja egy profinak, és fizet érte, mint a katonatiszt.
3. Aki azt mondja, hogy ért egy nyelven, az valóban beszéli és írja, és nem szarik be három idegen kifejezéstől.
4. Aki évek óta dolgozik egy cégnél, az legalább nagy vonalakban érti, mi történik ott, nem bújik amögé, hogy nem ért hozzá, hanem minimális igényességből megtanulja.
Régi szabály igazolódik be újra: a munkát a profikra kell bízni, amatőröknek meg kuss.
Külföldi ügyfelünk megrendeléseit egy magyar cég közvetíti felénk, aminek többek között az az előnye, hogy minden kérdés és válasz izgalmas szűrőkön halad keresztül. A közvetlen kommunikáció paradicsomi áldásait ebben a szakmában egyébként is nehéz élvezni, de ilyen esetekben úgy érezhetjük magunkat, mint Houston, ahogy várjuk a sokperces késéssel érkező választ a Holdról. Főleg, ha a megrendelő valóban egy másik bolygóra képzeli magát.
A szituáció röviden: megrendelőtől érkező grafikai anyag (fájl) teljesen rossz. Én szól kereskedő. Kereskedő felhív magyar cég. Magyar cég felhív engem. (Na ez a legjobb rész: mivel az egész körben senki nem érti igazán, mi a gond, [pedig elmagyaráztam, de (a) nem figyel, (b) nem érti, (c) nem is akarja megtanulni], csak annyit tudnak, hogy baj van, ettől idegesek lesznek, de érzésem szerint külön nyugtalansági faktort jelent az, hogy fogalmuk nincsen arról, hogy miről is beszélnek egymással. Ekkor szoktak ismét felhívni engem.)
Magyar cég képviselője (legyen a neve mondjuk Széplelkűné Penész Irén) elpanaszolja, hogy ezt a problémát nem érti. Gyorsan fölvázolom a probléma lehetséges forrásait, illetve a lehetséges megoldásokat. Irén azonnal közli, hogy ő ehhez nem ért. Oké, mondom, akkor keressünk olyat, aki ért. Az külföldi, mondja Irén. És hát ő ugyan tud angolul, de hát mivel a szakmai részéhez nem ért, mi lenne, ha én szépen leírnám az egész ügyet angolul, és akkor a külföldi partner majd mindent megold. Semmi gond, mindent a vevőért. Levél megír, elküld.
Rövid szabadságomról visszatérve azzal kellett szembesülnöm, hogy távollétem miatt több cég élete is teljesen megbénult, mivel Irén, most kapaszkodjon meg mindenki, nem tudta lefordítani a levelemet, azaz nem értette.
Most akkor aztat szeretném alázatosan megkérdezni, hogy mi a faszt tetszett képzelni, drága Irén? Ha nem tetszett tudni magyarról lefordítani angolra, akkor mennyi a valószínűsége, hogy angolról magyarra menni fog, drága Irén, ha nem tetszik ismerni a magyar szavak jelentését sem?
Irén hosszas vívódás után végül is továbbküldte a levelet, de sajnos kiderült, hogy a (nem angol anyanyelvű) partnercégnél sajnos senki nem ért igazán a szakmához, ezért ők sem értették a szakszavakat. Visszatartottam az agyvérzést egy pár percig, és megtudakoltam, hogy és akkor ezt így hogy? Hát ez egy családi vállalkozás, anyu-apu-gyerekek hegesztik a layoutokat esténként, és hát annyira nem profik, hogy egy hibát meg tudjanak oldani... etc, etc, itt az agyam ledobta a szíjat.
Végül Irén megoldotta a problémát (így azt is megtudhattuk, miért kapja a fizetését). Szerzett egy grafikai stúdiót, ahol az anyagokat kijavították (kétszeri próbálkozásra, nű, láttunk már rosszabbat is). Tehát ócsón, végül is csak háromszoros időbe és pénzbe fájt így, mintha a következő édeni állapotok álltak volna fent:
1. Aki nekiáll valamilyen munkának, az ért is hozzá, és nem hiszi, hogy a dilettantizmus szép dolog.
2. Ha nem ért hozzá, akkor kiadja egy profinak, és fizet érte, mint a katonatiszt.
3. Aki azt mondja, hogy ért egy nyelven, az valóban beszéli és írja, és nem szarik be három idegen kifejezéstől.
4. Aki évek óta dolgozik egy cégnél, az legalább nagy vonalakban érti, mi történik ott, nem bújik amögé, hogy nem ért hozzá, hanem minimális igényességből megtanulja.
Régi szabály igazolódik be újra: a munkát a profikra kell bízni, amatőröknek meg kuss.
2007. augusztus 9., csütörtök
Rom
Álljon itt egy idézet Kukorelly Endre: Rom. A komonizmus története (Kalligram, 2006) könyvéből, bevezetés gyanánt.
"Elhatároztam, hogy nem edződöm tovább. Ugyanis nem lehet. Becsaptam magam, mondván, […] amiben élek, a legrosszabb ugyan, de legalább, most jön a becsapás, ébren tart. Rendre kijózanít, olyan pontra kényszerít, ahonnan ellátni mindenfelé, belátni a területet. Gyermekded szélsőségektől megszabadít, csekély dolgoknak is örülni tanít, nem hagy ellustulni, semmi elhalás, még legalább élek, noha állati büdös van, viszont túlzott meglepetés nem érhet, legföljebb még büdösebb lesz. Szinte kikényszeríti az öniróniát, veszélyes illúzióinkat, mint kamasz a pattanásait, kinyomkodjuk miatta. Fáj, de jól. Lehetőség arra, hogy a valóban lényeges dolgokkal való foglalatosságaimat ne halasszam el majdra, az úgynevezett társadalmi kérdések soha el nem rendezése utánra. Hogy meg is lehet kerülni a pocsolyát, nem kell föltétlenül kiinni és kitunkolni a továbbiakhoz.
[…]
Mégsem, kedves barátaim, ugyan már, mindez becsapás! Magam magam. Nem edződtem, hanem koptam. Kopás, nem erősödés, nem felkészül, viszont hülyébbé, az igaz, hogy válik az ember.
[…]
Elegem van belőlünk, most már innentől fogva olyan társaságban óhajtok élni, ez a világos népakarat, ahol pofa-alapállás van, egyáltalán nincs ez a rajcsúrozás. Zajártalom-mérés, jobb szagok, heves, barátságos egyet-nem-értés, komoly viták legvidámabb kérdésekről. Nyugodt alkotói légkör, megfelelő viszonyok az olimpikonok felkészítéséhez. Normális futballmérkőzések, normális sajt- és sajtóválaszték, európai dolog, fizetéssel. Ahol a lányok a kék harisnyát kultiválják, és naponta cserélnek bugyit. Urak vannak, mindenki úr, kivéve a hölgyeket."
"Elhatároztam, hogy nem edződöm tovább. Ugyanis nem lehet. Becsaptam magam, mondván, […] amiben élek, a legrosszabb ugyan, de legalább, most jön a becsapás, ébren tart. Rendre kijózanít, olyan pontra kényszerít, ahonnan ellátni mindenfelé, belátni a területet. Gyermekded szélsőségektől megszabadít, csekély dolgoknak is örülni tanít, nem hagy ellustulni, semmi elhalás, még legalább élek, noha állati büdös van, viszont túlzott meglepetés nem érhet, legföljebb még büdösebb lesz. Szinte kikényszeríti az öniróniát, veszélyes illúzióinkat, mint kamasz a pattanásait, kinyomkodjuk miatta. Fáj, de jól. Lehetőség arra, hogy a valóban lényeges dolgokkal való foglalatosságaimat ne halasszam el majdra, az úgynevezett társadalmi kérdések soha el nem rendezése utánra. Hogy meg is lehet kerülni a pocsolyát, nem kell föltétlenül kiinni és kitunkolni a továbbiakhoz.
[…]
Mégsem, kedves barátaim, ugyan már, mindez becsapás! Magam magam. Nem edződtem, hanem koptam. Kopás, nem erősödés, nem felkészül, viszont hülyébbé, az igaz, hogy válik az ember.
[…]
Elegem van belőlünk, most már innentől fogva olyan társaságban óhajtok élni, ez a világos népakarat, ahol pofa-alapállás van, egyáltalán nincs ez a rajcsúrozás. Zajártalom-mérés, jobb szagok, heves, barátságos egyet-nem-értés, komoly viták legvidámabb kérdésekről. Nyugodt alkotói légkör, megfelelő viszonyok az olimpikonok felkészítéséhez. Normális futballmérkőzések, normális sajt- és sajtóválaszték, európai dolog, fizetéssel. Ahol a lányok a kék harisnyát kultiválják, és naponta cserélnek bugyit. Urak vannak, mindenki úr, kivéve a hölgyeket."
Az eligazodás nehézségei
Mert ha hirtelen-váratlan fogja marokra szívét az a sötét, alattomos hatalom, amely teste zugaiban eddig csak sanda, ám alapos gyanúként rejtőzött, amikor – látszólag átmenet nélkül, ám valójában régóta készülődve erre a pillanatra – felülkerekedik a bizonyosság, hogy az emberélet útjának ama szimbolikus vagy rémisztően valóságos feléhez érkezett, mely setétlő erdőbe juttatja értelmét, hogy immár szíve környékét tapogatva, s e sötétből mintegy felpillantva, némileg görnyedten álljon az utcán, s keze önkéntelen mozdulatát megregulázva ösztönösen is belső zsebébe nyúljon, útlevelét két ujja közé fogandó, megerősítve hitében, hogy van kiút, van visszatérni otthon, ám mielőtt a mentesítő mozdulat a végére érne, már tudja, hogy a zsebben nem lapul diplomata-útlevél, hiszen otthon van, saját városa saját utcáján, mégis óvatosan lép egyet előre, mint ki éjjel vízbe gázol, s máris elkezdi felmérni veszteségeit, melyeket az iménti durva szorítás csupán nyugtázott, nem pedig előidézett, s zsebéből kezét kikapva, ingerülten rázza meg azt, talán illúziói maradék morzsáitól szabadulni igyekezvén, s dacosan eltökélvén, hogy immár csalás nélkül fog szétnézni könnyedén, s győzzön a jobb –
- akkor megértheti, milyen erők és szándékok mozgatják azt, aki egy ilyen blog írásába fog.
Szóltam előre.
- akkor megértheti, milyen erők és szándékok mozgatják azt, aki egy ilyen blog írásába fog.
Szóltam előre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)