Költöző madár VI.

Radnóti Miklós
Kolombusz

"In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi"
így kezdte régen s most nem ér rá naplót írni.
A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol,
fölötte vad, feszes, nagykarmú ég dorombol.

Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben
négy lázadó kuporg az árbocok tövében,
s hintál a nagy hajó, és zeng a sok vitorla.

Tévedne Rodrigo? Lehet... S szűk lesz a torka.
De hát a fűcsomók nem földközelt mutatnak?
és láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak,
tegnap meg egy galamb.

S "föld! föld!" - üvölt a hang.
És péntek volt, két óra és sötét a hajnal.
"Laudetur" - mormolták s álltak levett kalappal.

Költöző madár V.

Balkáni Gerle
Szeptember

A vihar lélegzete; és a délutánok
sűrű, vibráló sóhajtása: így lép a Nap
a Mérleg jegyébe. Hiába búcsúzik
tömör violája a kéktől: a lélek,
mely kutyamód csodákra
szimatol az eső lábnyomában,
a sötétben sem tudja feledni
a Föld ígéretét. Mert sors ez is:
rigó az ágon, a földön gesztenye,
levél az őszi levegőben.
Ébredj a rettenetből.

Költöző madár IV.

Alfred Tennyson
Ulysses

It little profits that an idle king,
By this still hearth, among these barren crags,
Match’d with an aged wife, I mete and dole
Unequal laws unto a savage race,
That hoard, and sleep, and feed, and know not me.
I cannot rest from travel: I will drink
Life to the lees: all times I have enjoy’d
Greatly, have suffer’d greatly, both with those
That loved me, and alone; on shore, and when
Thro’ scudding drifts the rainy Hyades
Vext the dim sea: I am become a name;
For always roaming with a hungry heart
Much have I seen and known; cities of men
And manners, climates, councils, governments,
Myself not least, but honour’d of them all;
And drunk delight of battle with my peers,
Far on the ringing plains of windy Troy.
I am a part of all that l have met;
Yet all experience is an arch wherethro’
Gleams that untravell’d world, whose margin fades
For ever and for ever when I move.
How dull it is to pause, to make an end,
To rust unburnish’d, not to shine in use!
As tho’ to breathe were life. Life piled on life
Were all too little, and of one to me
Little remains: but every hour is saved
From that eternal silence, something more,
A bringer of new things; and vile it were
For some three suns to store and hoard myself,
And this grey spirit yearning in desire
To follow knowledge, like a sinking star,
Beyond the utmost bound of human thought.

[...]

There lies the port: the vessel puffs her sail:
There gloom the dark broad seas. My mariners,
Souls that have toil’d, and wrought, and thought with me –
That ever with a frolic welcome took
The thunder and the sunshine, and opposed
Free hearts, free foreheads – you and I are old;
Old age hath yet his honour and his toil;
Death closes all: but something ere the end,
Some work of noble note, may yet be done,
Not unbecoming men that strove with Gods.
The lights begin to twinkle from the rocks
The long day wanes: the slow moon climbs: the deep
Moans round with many voices. Come, my friends,
‘Tis not too late to seek a newer world.
Push off, and sitting well in order smite
The sounding furrows; for my purpose holds
To sail beyond the sunset, and the baths
Of all the western stars, until I die.
It may be that the gulfs will wash us down:
It may be we shall touch the Happy Isles,
And see the great Achilles, whom we knew.
Tho’ much is taken, much abides; and tho’
We are not now that strength which in old days
Moved earth and heaven; that which we are, we are;
One equal temper of heroic hearts,
Made weak by time and fate, but strong in will
To strive, to seek, to find, and not to yield.

Költöző madár III.

Falcsik Mari
Ezt elviszem

engem itt ez a jól berendezett
dús és arányos óra érdekelt
az amikor az este obligát
kellékeiből szépen összeállt:
előbb szűnik az ember csapta nesz
aztán a madárhang is ritka lesz
s míg az ég benne megnézi magát
a víz felszíne kék üvegre vált
elsimul rajta mint a könnyű lakk
felhőkről visszahullt nyugati nap
fátyol bodor füst - ami szerte volt
a szél mindent egy helyre összehord
s mikor e kelme összes rétegét
egymásra hajtja: megjön a sötét
és föltámadnak más újabb zajok
lármáznak harsány éji állatok
a híg sötétben szellő szöszmötöl
párás légáram simogat: gyötör
a szabadság nedves üde szaga
lehetne ez utolsó éjszaka
kiült a vízre táncos lámpasor
mint csillagképek a felhők alól
s a főműsor mint egy hónapja volt
a nagy vajákos jön a telihold
ma még teljében: fénye szétszalad
a kerti fűben nyír és nyár alatt
ma még teljében holnap fogyni kezd
én meg pakolni kezdek így megy ez
újabb halál egy újabb kezdetig
nyír és nyár állnak lombjuk rezgetik

Költöző madár II.

szétrúgott gyöngyök repülőtér
uram hogy tudsz így fényleni
milyen öröktől lüktető ér
spriccelt szét estéd kései
nyomán nézzed rossz helikopter
hogy tudnék véled kezdeni?
telik a szívem kerozinnal
mire fölszállnék szétveti

Parti Nagy Lajos

Költöző madár I.

Dsida Jenő
Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Azok a kurva falak

Tegnap egy kis riportot láthattunk a Naplóban arról az egyébként közhelyszámba menő tényről, hogy Ausztriában mennyivel olcsóbb az élet. A műsor újdonsága abban állt, hogy a burgenlandi rezsiket hasonlította össze a magyarországiakkal, és persze hamar kiderült, hogy ebben is az osztrákoknak jobb.

Tapasztalatom szerint ezt az országot az tartja össze, hogy polgárainak kilencven százaléka tudomást sem vesz a valóságról, hanem a jól bevált, harminc-negyven éves közhelyekhez ragaszkodik. Ez a világ legszebb országa, nálunk a legjobb a kaja, hovatovább már egészséges is, itt a legszebbek a nők, mi vagyunk a legokosabbak, mindenki minket irigyel, és úgy általában nekünk a legjobb. Ja, és a magyar fociért élni-ölni-halni is érdemes.

Érthető, hogy négy-ötször annyi pénzt is hajlandóak vagyunk kifizetni ezekért az előnyökért, elsősorban adó formájában, másodsorban magukért a javakért is, hiszen tudjuk, hogy a minőségnek ára van.

Az nyilván fel sem tűnik az öntudatos magyarnak, hogy hovatovább permanens szarban-koszban él, hogy mindent elborít a gaz és a szemét, hogy kannásbortól elhülyült, büdös, ordítozó csövesekkel kénytelen megosztani az életterét. Hogy nagyjából semmi nem működik, a méregdrága távfűtéstől a BKV-n és a MÁV-on keresztül a közigazgatásig.

Gyerekek, van, aki ezt szereti, oké. Lehet így is. De akkor ne kerüljön ennyivel többe.

Magyarország, de főleg Budapest egy totális átveréssé fejlődött ki szépen lassan, ráadásul a szemünk előtt. Átverés az a szituáció, amikor triplán lehúznak, de a pénzedért gyagyit kapsz, és amikor reklamálsz, vagy a képedbe röhögnek, vagy elfordulnak, és azt morogják, hogy ha nem tetszik, el lehet húzni máshová. Mind anyagilag, mind szellemileg, mind egészségileg ebben az országban élni hihetetlenül gazdaságtalan. Akármennyit fektetsz magadba, a családodba vagy a közvetlen környezetedbe, mintha egy feneketlen gödörbe hánynád, az értelmetlen és eredménytelen erőfeszítés pedig egyenes út a depresszióhoz és az infarktushoz. Megfeszülhetsz, tiéd lehet a legigényesebb ház a kerületben, de mindez semmivé foszlik abban a pillanatban, ahogy kilépsz az utcára. Nemcsak azért, mert a virágágyásodra szotyoláznak és hugyoznak olyan emberek, akik egy rendes magyar mondatot sem raktak még össze életükben, nemcsak azért, mert honfitársaifd csak ordítással tudnak kommunikálni, nemcsak azért, mert feltörik az autódat, összetaggelik a házad falát, nemcsak azért, mert az energia, amit az életedbe fektethetnél, céltalanul áramlik el a felháborodásra, amit mindez kelt benned, legalábbis, amíg bele nem törődsz - mindez azért válik értelmetlenné a privát szférád határain kívül, mert Magyarországon az igényességnek nincs recepciója. Megszűnt, eltűnt egy generációval együtt, vagy soha nem is létezett, csak Ady-, Radnóti-, Kosztolányi-féle idealisták képzelték oda, ki tudja, jelenleg e kérdés megválaszolására nem vagyok felkészülve. De ma nincs, az biztos, nincs rá igény és közönség, nincs befogadói oldal, csak elszigetelt, reménykedő egyének, akik megpróbálják a saját, gazdag és sokszínű világukat a kinti redvás, hugyos, kutyaszaros szürkeséggel összeegyeztetni, és ráadásul magukat hibáztatják, ha ez nem sikerül.

Közgazdász logikával azt várná az ember, hogy a nagy versenyben a harmadosztályú szolgáltatásért csak egy rövid ideig lehet nagy pénzeket elkérni, mert a fogyasztó nagyon hamar kiszagolja az átverést. Ez országokra úgy látszik, nem vonatkozik.

Ráadásul, ha fogyasztó nemcsak elfogadja a hazugságot, hanem még igényli is azt, akkor keveset lehet tenni. A Napló című műsorban is házhoz mentünk az ordenáré pofátlanságért. Megkérdeztek egy szakértőt arról, mi is lehet az oka annak, hogy Ausztriában a fűtésszámla mindössze a töredéke a magyarénak. A szakértő elkezdte felvezetni, hogy a magyar fűtés drágaságának azér' az is az oka, hogy sok épületben nem megfelelően szigetelnek a falak, és ezért...

Ekkor kapcsoltam ki a készüléket.

Nem érdeke

Olvasom az Index cikkét a belgrádi zavargásokról, végül is nem túl meglepő, esetleg a sportolók és filmrendezők szerepvállalásának ecsetelésénél kaphatja fel a fejét a naív gerle, de hát ilyet évtizede produkálnak nálunk is a különféle polgári foglalkozások prominens képviselői, elvégre mifelénk is attól lesz csak igazán szép és becses egy-egy ideológiai aranymorzsa, ha ahhoz egy tévébemondó, színész, zenész vagy kiöregedett bajnok már hozzádörgölőzött itt-ott. Tegyük hozzá, legtöbbször teljesen ellehetetlenítve magát ezzel, de úgy látszik, a nagy pillanat varázsa még a becsületben [bár ez viszonylagos, ugye] megőszült, mindkét szekértábor által tisztelt polgártársainkat is képes a cirkusz porondjára állítani.

Olvasom tovább a cikket, amely többször is hangsúlyozza, hogy a szerb rendfenntartó erőknek nem volt sietős megakadályozni egy-két nagykövetség felgyújtását. Ehhez képest a tévéostrom smafu (vagy csak hozzászoktunk a gondolathoz). Mondjuk amerikai nagykövetségeket felgyújtani, híjj, az már nem a sima kukaborogatós-hazaárulózós kategória, ez inkább a déhogy vák áz, instállom, vákmerő-féle történet keretei közé illik, és előbb-utóbb retorziókat szokott maga után vonni, amolyan fülönfogásos-földönhúzásos-megtorlásosat.

De a lényeg, ami kiverte nálam a biztosítékot, az a külügyminisztériumi szóvivőnk nyilatkozata volt. Hogyaszondja, először is: "Magyarország már néhány nappal ezelőtt kérte, hogy erősítsék meg a belgrádi magyar nagykövetség védelmét a helyi hatóságok, így most már két rendőr vigyáz a diplomáciai képviseletre." (kiemelés tőlem)

Az jó. Kezdem úgy érezni, hogy a provinciális viszonyainkat kicikiző viccek egyre közelebb kerülnek a valósághoz, sőt, erős a gyanúm, hogy ezekben a főleg az átkosban született anekdotákban inkább a kegyetlen valóságot szelídítettük viccé, hogy legalább sírva röhöghessünk azon, amit az agyunk amúgy nem lenne képes feldogozni.

Miért születnek ezek a nyilatkozatok? Sajnos valószínűleg azért, mert nyilatkozni kell. Legalábbis úgy gondolják a minisztériumban, hogy a nép elvárja ezt tőlük. Nosza, nyilatkozzunk. De valami megnyugtató hülyeséget, még véletlenül se beszéljünk veszélyről, nehogy elemezzük a kialakult helyzetet, mondjunk jó hosszú, diplomatikus mondatokat, hogy az az egy-két idegesebb magyar polgár nyugodtan visszakapcsolhasson a kereskedelmi csatornára, bámulni valami nála is hülyébb, szerencsétlen páriát. Minek ebbe egyáltalán belekezdeni? Ezek komolyan azt hiszik, hogy ha nem nyilatkozna senki, a fél ország kimenne tüntetni a külügy elé?

De a feketeleves még csak most jön. "Az MTI-nek arra a kérdésére, hogy a vajdasági magyarokat érheti-e inzultus a napokban, Szelestey Lajos elmondta: abból kell kiindulni, a szerb kormánynak nem érdeke, hogy akár a nemzetiségek, akár a diplomáciai képviseletek ellen "túlzott méretű" támadások induljanak, mert az rontaná az ország helyzetét az Európába vezető úton." (kiemelés tőlem)

Hogy mi van?

Nem viccelek, az agyam erre leállt. Lehet, hogy valójában ez is lenne ezeknek a nyilatkozatoknak a célja? Addig bombázni tökéletes értelmetlenséggel és logikátlansággal az agyat, amíg az sírva könyörög a Budapest tévéért? Magamhoz térve már üvöltöttem a hülyeség ilyen szintű megnyilvánulásától. Nem érdeke neki, értem én. Arról most ne is beszéljünk, hogy a kormány a karhatalommal karöltve ropta a táncot a tüntetőkkel, ezt hagyjuk is ki, csak egyetlen kérdést tegyünk fel. Mióta számít bármit egy kapucnis-molotovos tüntetőnek, hogy az ő szeretett hazája kormányának mi az érdeke? Pont ez fogja érdekelni, pont a jó modorra fog figyelni, hogy a CNN nézői ne ostoba, balkáni állatnak nézzék az összes szerbet, amikor ő éppen jogosan gyújtogat, kukát vagy követséget, ez most lényegtelen. Mintha egy kormány érdeke valaha is befolyásolta volna egy félmilliós tömeg reakcióit. Szóval megnyugodhatunk, ha Szerbia érdeke az udvarias, européer magatartás, akkor az, amit a képernyőn látunk, csupán tévedésből került a hírekbe, nyilván egy történelmi film forgatását láhattuk. A kamerák különben is csúsztatnak, nem is molotov-koktélokkal dobálóztak a fiatalok, és nem is követségre, csupán gyertyával a kezükben énekeltek albán gyermekdalokat Koszovó függetlensége alkalmából, majd szimbolikusan elégettek egy babaházat, a nemzet nagykorúsága jeleként.

Túlzott méretű. Aha. Egész pontosan mihez képest? Milyen lenne az elégséges méretű gyújtogatás, vagy az alulméretezett pofon? Esetleg egy optimális lopás, rablás? Tehát ugyan minden létező indulat elszabadult, de mi itt Magyarországon nem esünk kétségbe egy kis utcai harctól, hanem a szóban forgó, feltüzelt tömeg józan eszére és úriemberségére apellálunk.

Félreértés ne essék, nem kívánom megjósolni a további eseményeket Szerbiában. Egyedül a nyilatkozat információtartalma (nulla) és stílusa (szedatív) zavar, de az rohadtul. Nem tudom, mi kellene ahhoz Európának ebben a távoli szögletében, hogy végre nagykorúnak tekintsük egymást, és arról beszéljünk végre, ami van. A tiszta beszéd a lehető legritkább dolog ebben az országban, legyen szó baráti eszmecseréről, családi vitáról, vagy politikai kampányról. Se szükség, se igény nincsen rá.

Veled vagyok a Sárga Házban

Így Karácsony előtt az ember ugrásra készen várja, hogy mikor akarják meghatni valamivel, és már készíti a válogatott szitkozódásokat, amikor egy olyan történettel találkozik, ami inkább az értelmére hat. Post és kommentek a Sárga Házban.

Az utóbbi időben nagyon keményen dolgozom azon, hogy a rutinszerű magyar gondolkodási sémákat sikeresen kiűzzem a fejemből. Gondolok itt elsősorban a kétpárti reflexre, ami mindenből politikai ügyet csinál, vagy azokra a kellemes közhelyekre, melyek kimomdása közben érezzük, hogy nagyon, de nagyon igazunk van, de utána kicsit bambán nézünk magunk elé, mert semmivel nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.

Ezért az ügyben engem leginkább az a momentum érdekel, hogy Magyarországon milyen eszméletlenül erősek a "magánéletet" védő tabuk. Az egész történetből üvölt - és sokan utaltak is rá a kommentekben - hogy senki nem akart vagy nem mert beleavatkozni a dolgokba. Mi van, ha ez nem nemtörődömség vagy elidegenedés, hanem egy két évszázados tabu következménye? Nálunk csak küldetéstudattal megvert-megáldott emberek mennek szociális munkásnak, nálunk az ilyesmi nem állás vagy foglalkozás, hanem messianisztikus katasztrófaturizmus.

Beleszólni a mások dolgába? Brrr... Eszembe jut néhány kedves, antipatikus ismerősöm, akik teljes természetességgel és nem túl nagy titkolózással csalták állandó partnerüket, ám amikor valaki értesítette erről a mit sem sejtő párjukat, rettenetes dühvel és értetlenséggel álltak a szituáció előtt. Nem értették ugyanis, mi aljasíthat le valakit olyannyira, hogy beleavatkozik mások életébe.

Valószínűnek tartom, hogy a földgolyóbis ezen részén, ahol a diszkréció az első számú túlélési eszköz, nagyon könnyen talált táptalajra az a relativista maszlag, amit ma kötelezően vagyunk szajkózni kénytelenek. Hát jó lenne tenni valamit, de ki dönti el, mi a helyes? Jaj, az nem jó, az rasszizmus, az se jó, az szegregáció, ez meg a kommunizmusra emlékeztet, ez meg nyílt kapitalizmus, élve megfőznek, ha ez kiderül, jaj. Ezek a nem túl bonyolult ideológiai morzsák elég hatékonyan szolgálják a mélyben rejlő vágyat: nem beleavatkozni semmi pénzért.

Ilyenkor meg hülyén állunk a nyilvánvalóan előre látható tragédia előtt, és nem értjük. Pedig mindig van magyarázat.

Hah, árulás, emelt fővel kacag

Hadd meséljem el, kedves olvasó, hogy a cégnél, ahol dolgozom, hárman ülünk egy irodában: én, Sanyi és Szabolcs. Mindhárman igen fontos pozíciót töltünk be, szakmailag kompetensek vagyunk, a fizetésünk kiemelkedő. Mindhárman egy éve vettek fel minket, de sajnos az első napon kiderült, hogy egyszerűen nem bírunk együtt dolgozni, úgy utáljuk egymást. Hogy miért, az most mellékes, összevesztünk és kész, ez egy régi ügy. Még ránézni sem bírunk a másikra, nem hogy hozzászólni, attól is kiver minket a víz, ha meghalljuk a másik nevét. Na most ezért nem is jövünk be a céghez, mert még felindultságunkban valami olyat tennénk, amit később megbánnánk. Szóval nem dolgozunk már egy éve, de ez egy olyan cég, de olyan, hogy ennek ellenére a fizetésünk rendesen érkezik a bankszámlánkra, sőt, mindenféle költségeinket is állja a vállalat, csak be kell sétálni egy direkte ezzel foglalkozó irodába, ahol a Kati kifizeti a pénzt, csak meg kell mondjuk, mennyi, ráadásul még számla sem kell hozzá. Mer' rendes.

Na mostan az történt, hogy ebben a Szabolcs gyerekben megmozdult valami múlt vasárnap, feltámadt benne a lelkiismeret, hogy talán azért a pénzért, amit havonta megkapunk, talán dolgozni is kellene valamit. Ezért felhívott minket, hogy beszéljük meg. Én ugyan a Sanyit nagyon utálom, de a Szabolcs rábeszélt, hogy bírjam már ki egy kicsit, ő fizeti a sört meg minden. Végül is megbeszéltük, hogy esetleg bizonyos szabályok betartásával dolgozhatnánk is együtt, ettől még nem utáljuk egymást kevésbé, nem fogunk például kávézni meg vicceket mesélni, de legalább haladna a munka, mert hát egy évig nem nagyon történt semmi a vállalatnál, említettem, ugye, hogy elég fontos pozíciót töltünk be itt. Szóval a munkások meg a bérszámfejtés is csak bejárogatott, de leginkább csak cigiztek meg a meccsről beszélgettek.

Tehát hétfőn elkezdtük a munkát, nem is volt olyan rossz, csak kedden kirúgták a Szabolcsot, mert a Zoli, a főnöke megsértődött rá, mert a Zoli nagyon utál engem, a Sanyit meg még nálam is jobban, ha lehet, és kiabált a Szabolccsal az irodában, hogy mit képzel, ezekkel leállni, meg hogy ő azt hitte, hogy barátok, és leárulózta, meg elmondta mindennek. Szóval most nem tudjuk, mi lesz, mert a Zoli majd biztos ideülteti valamelyik hülye haverját, azzal meg mi nem dolgozunk együtt, az hétszentség.

Döntse el a kedves olvasó, hogy a fenti történet mennyire életszerű.

Ugyanis pontosan ez történt a minap Törökbálinton. Pekk József fideszes önkörmányzati képviselő, alpolgármester egy év állóháború és szarakodás után úgy döntött, hogy ő elsősorban a település képviselője, és másodsorban párttag, ezért hajlandó volt együttműködni a szocialista polgármesterrel, hogy az önkormányzat megválaszthassa a tisztviselőit, akiket a Fidesz támogatása nélkül eddig lehetetlen volt munkába állítani.

Híjj, a rohadt áruló.

A Fidesz már etikai vizsgálatot is indított ellene, kizárta, ilyenek. Áruló tevékenység miatt.

Na most megpróbálom minden maradék jólneveltségemet összeszedni, és a körülményekhez képest higgadtan reagálni erre a balkáni gyöngyszemre. Kedves, szép képviselő urak, önök rettenet nagy tévedésben vannak, és csak az a szerencséjük, hogy az ország nagy része szintén elbasztottul rossz viszonyban van a valósággal. Szomorú dolog, hogy ezt tőlem kell megtudniuk, de önöket nem a Pál utcai gittegylet vezetésével bízták meg. Nem árulózunk, nem zárunk ki, nem bohóckodunk, hanem dolgozunk, mégegyszer, most szótagolva: dol-go-zunk. Ez a szép szó nem azt jelenti, hogy szakmányban találjuk ki az újabb és újabb címeres baromságokat, amire lecsap a hülye magyar újságíró, mint gyöngytyúk a takonyra, hanem befogjuk azt a mocskos, mohó pofánkat, és tényleges tettekkel, valamint mérhető és ellenőrizhető eredményekkel állunk elő, amiért aztán megkapjuk az adózott fizetésünket. És ha egyszer végre valaki kihúzza a fejét az adófizetők pénzén hizlalt seggéből, és kicsit körülnézve rájön, hogy az évtizedes viszálykodás immár a velejéig rohasztotta ezt a szomorú országot, és ne adj' Isten megpróbál tenni is valamit, hogy az eredeti feladatának megfeleljen, akkor nem követelünk azonnali autodafét, hanem nagyon sürgősen odébbállunk, fülünket-farkunkat behúzva, és elmeditálunk a budai villánkban azon, hogy hogyan is fogunk holnap tükörbe nézni.

Rohadt szarházi banda.