Azok a kurva falak

Tegnap egy kis riportot láthattunk a Naplóban arról az egyébként közhelyszámba menő tényről, hogy Ausztriában mennyivel olcsóbb az élet. A műsor újdonsága abban állt, hogy a burgenlandi rezsiket hasonlította össze a magyarországiakkal, és persze hamar kiderült, hogy ebben is az osztrákoknak jobb.

Tapasztalatom szerint ezt az országot az tartja össze, hogy polgárainak kilencven százaléka tudomást sem vesz a valóságról, hanem a jól bevált, harminc-negyven éves közhelyekhez ragaszkodik. Ez a világ legszebb országa, nálunk a legjobb a kaja, hovatovább már egészséges is, itt a legszebbek a nők, mi vagyunk a legokosabbak, mindenki minket irigyel, és úgy általában nekünk a legjobb. Ja, és a magyar fociért élni-ölni-halni is érdemes.

Érthető, hogy négy-ötször annyi pénzt is hajlandóak vagyunk kifizetni ezekért az előnyökért, elsősorban adó formájában, másodsorban magukért a javakért is, hiszen tudjuk, hogy a minőségnek ára van.

Az nyilván fel sem tűnik az öntudatos magyarnak, hogy hovatovább permanens szarban-koszban él, hogy mindent elborít a gaz és a szemét, hogy kannásbortól elhülyült, büdös, ordítozó csövesekkel kénytelen megosztani az életterét. Hogy nagyjából semmi nem működik, a méregdrága távfűtéstől a BKV-n és a MÁV-on keresztül a közigazgatásig.

Gyerekek, van, aki ezt szereti, oké. Lehet így is. De akkor ne kerüljön ennyivel többe.

Magyarország, de főleg Budapest egy totális átveréssé fejlődött ki szépen lassan, ráadásul a szemünk előtt. Átverés az a szituáció, amikor triplán lehúznak, de a pénzedért gyagyit kapsz, és amikor reklamálsz, vagy a képedbe röhögnek, vagy elfordulnak, és azt morogják, hogy ha nem tetszik, el lehet húzni máshová. Mind anyagilag, mind szellemileg, mind egészségileg ebben az országban élni hihetetlenül gazdaságtalan. Akármennyit fektetsz magadba, a családodba vagy a közvetlen környezetedbe, mintha egy feneketlen gödörbe hánynád, az értelmetlen és eredménytelen erőfeszítés pedig egyenes út a depresszióhoz és az infarktushoz. Megfeszülhetsz, tiéd lehet a legigényesebb ház a kerületben, de mindez semmivé foszlik abban a pillanatban, ahogy kilépsz az utcára. Nemcsak azért, mert a virágágyásodra szotyoláznak és hugyoznak olyan emberek, akik egy rendes magyar mondatot sem raktak még össze életükben, nemcsak azért, mert honfitársaifd csak ordítással tudnak kommunikálni, nemcsak azért, mert feltörik az autódat, összetaggelik a házad falát, nemcsak azért, mert az energia, amit az életedbe fektethetnél, céltalanul áramlik el a felháborodásra, amit mindez kelt benned, legalábbis, amíg bele nem törődsz - mindez azért válik értelmetlenné a privát szférád határain kívül, mert Magyarországon az igényességnek nincs recepciója. Megszűnt, eltűnt egy generációval együtt, vagy soha nem is létezett, csak Ady-, Radnóti-, Kosztolányi-féle idealisták képzelték oda, ki tudja, jelenleg e kérdés megválaszolására nem vagyok felkészülve. De ma nincs, az biztos, nincs rá igény és közönség, nincs befogadói oldal, csak elszigetelt, reménykedő egyének, akik megpróbálják a saját, gazdag és sokszínű világukat a kinti redvás, hugyos, kutyaszaros szürkeséggel összeegyeztetni, és ráadásul magukat hibáztatják, ha ez nem sikerül.

Közgazdász logikával azt várná az ember, hogy a nagy versenyben a harmadosztályú szolgáltatásért csak egy rövid ideig lehet nagy pénzeket elkérni, mert a fogyasztó nagyon hamar kiszagolja az átverést. Ez országokra úgy látszik, nem vonatkozik.

Ráadásul, ha fogyasztó nemcsak elfogadja a hazugságot, hanem még igényli is azt, akkor keveset lehet tenni. A Napló című műsorban is házhoz mentünk az ordenáré pofátlanságért. Megkérdeztek egy szakértőt arról, mi is lehet az oka annak, hogy Ausztriában a fűtésszámla mindössze a töredéke a magyarénak. A szakértő elkezdte felvezetni, hogy a magyar fűtés drágaságának azér' az is az oka, hogy sok épületben nem megfelelően szigetelnek a falak, és ezért...

Ekkor kapcsoltam ki a készüléket.