Tyúkól

Elutasítani egy véleményt csupán azért, mert radikális. Mintha nem vennénk tudomást az ezer méter feletti csúcsokról vagy a Mariana-árokról. Ettől-eddig, szépen bejelöljük a skálán, majd debil mosollyal tekintünk végig azon a tyúkszaros kis sávon, ami így a világból marad.

Gyanús, aki mindig ugyanúgy mosolyog. Kínosan ügyel arra, hogy arcának egyik izma se önállósítsa magát. Ezzel a mosollyal a boldog megváltottak közé pozicionálja magát, ez a legnagyobb erénye. Roppantul sajnálhatja, hogy nem hordhat egyenruhát vagy legalább egy kitűzőt. Persze egyenruhának tarthatjuk az olcsó és ízléstelen, csinosnak mondott göncöket.

Ez a mosoly fegyver is: viselője úgy gondolja, hülyegyerekek nyugtatására ez a legalkalmasabb. Ugráljál csak, kis buta, ronda is vagy, kiabálsz is, de én így is szeretlek. Hiába, nem lehet mindenki olyan okos és szép, mint én. Nagyon felizgattad magad ezeken a kis semmiségeken. Háború, politika, kicsik vagyunk mi ehhez, úgysem tudunk rajta változtatni, ne idegesítsd fel magad feleslegesen. Aljasság, igazságtalanság? De hát ilyenek az emberek. Etika? Most hirtelen nem is jut eszembe, mit jelent, de nem mutatom. Mindig ezek az idegen szavak, miért nem lehet magyarul mondani?

Egy mondatot akkor tartok igaznak, ha a világ felületéhez simul.

Emberek százezrei, akik hiszik és elhitetik, hogy kompromisszumokkal meg lehet úszni. Alkut kötnek az ördöggel, a hülyének is megéri, a lélekkel úgyis csak a baj van. Imbecilis elképzelés: ha nem csinálok semmit a világgal, az sem fog csinálni velem semmit. Én se bántom, ő se bánt. Félelem mindentől, ami a mutatót kilengésre készteti.