Kék fény, vörös köd

Hungária körút, szerda délután fél hat. Totális csúcsforgalom, tipikus, elbaszott pesti dugó, ami ugyan két darab, lapáttal szerencsétlenkedő sárgamellényes hatására is perceken belül kialakul nagyjából bárhol, de igazi szépsége az ostobán ütemezett és a következményekkel nem törődő fővárosi döntések nyomán teljesedik ki. Újítsunk fel, mert az szép, zárjunk le egész autópályaszakaszokat és hidakat egy tollvonással, aztán várjuk a dugót karbatett kézzel, mintha valami természeti csapás lenne, ami ellen lehetetlen védekezni, mintha csak a decemberi havazásra várnánk. Érdemes észrevenni, hány problémát "old meg" a balkáni agy ilyen módon. A rossz munkahely, a félőrült főnök, a kevés fizetés, a rohadó egészségügy, a szar oktatás, a bunkó, strici férj és a buta kurva feleség mind-mind elkerülhetetlen és törvényszerű, mindenhol ez van, változtatni nem érdemes és főleg nem muszáj. A tizenöt éve teljesen ellehetetlenült budapesti közlekedésen ugyanúgy lehet még egyet rúgni egy-egy kifinomult útlezárással, mint a tizenöt éve rendesen adózó alkalmazotton még egy kis igazságos adóemeléssel. Ez van, ez a legegyszerűbb. Legalább próbálnátok ki valami újat, mit vesztenétek vele? Legalább a felújítások idejére kitiltani a kamionokat és munkagépeket a körutakról, alternatív lehetőségeket keresni, útdíjat bevezetni? Megpróbálni azoktól behajtani az adót, akik eddig mindig kibújtak a közteherviselés alól, ráadásul teljesen nyilvánvaló módon?

Ugyan már, ez csak más vidékeken működik, nálunk a valóság felülírja ezeket a naiv elképzeléseket, nálunk nem az árral szemben úszó, becsületes marhát, hanem a cinikus faszt meg a szarházi gengsztert övezi a legnagyobb tisztelet.

Szóval dugó, az a fajta, amelyben a húszperces utat legalább egy óra megtenni. Mentősziréna a hátunk mögül. Bár a négy sáv teljesen tele van, mégis mindenki igyekszik szétrebbenni, egy kisteherautó a járdára áll fel bravúrosan, két lámpaoszlop közé, hogy a mentő elhúzhasson mellette. Ez valóban szép látvány, az utóbbi hónapokban többször volt benne részem, ez a szolidaritás remekül működik a pesti vezetőkben, le a kalappal.

A következő kereszteződésben, ahová tíz perc alatt jutunk, ismét sziréna hallatszik, ezúttal balról. Nem, nem tévedés, tipikus, naponta többször hallott mentősziréna, ugyanaz a hang, ugyanaz a ritmus, erre rácuppan az autós füle, ez összetéveszthetetlen. Nem rendőr, nem tűzoltó, hanem mentő. Nekünk piros a lámpa, és az első sorban állunk, amikor is elhúz előttünk nagyjából nyolcvannal a sziréna gazdája.

Egy kisteherautó az, a Pannon logójával az oldalán, kék fénnyel.

A szemem elé azonnal vörös köd ereszkedik. Sietnek, oké, fontos a dolguk, oké. De egy ekkora közlekedési káosz kellős közepén mentőszirénát használni azért, mert műszaki probléma akadt a mobilhálózatban, az sunyi, szarházi dolog.

Nem tudom, van-e engedélye a megkülönböztető jelzésre a Pannon üzemzavarelhárító kocsijainak, de hadd tegyem világossá: nem jár nekik. Ez egy profitorientált nagyvállalat. Ugyanúgy, ahogy a MÁV-nak nem jár állami támogatás. Holnap én fogok átszáguldani egy szirénával a dugó közepén, mert az én főnökömnek is kurva fontos, hogy gyorsan megoldjam a cég problémáját, hiszen és is a szolgáltató szektorban dolgozom. Sőt, nekem az a fontos, hogy hazaérjek, mindenki térdre-imára, amikor átvonulok egy kereszteződésen.

Itt a prioritásokról van szó, és azok soha nem egyértelműek a Balkánon. Igen, el tudok képzelni olyan helyzetet, ahol egy mobilszolgáltató vagy internetszolgáltató százzal roboghat át a városon, hiszen első a szolgáltatás színvonala. De abban a városban nem lennének kilátástalan dugók. Ott az vehetné igénybe a szolgáltatásokat, aki fizetett értük, és annak lenne joga beleugatni a közügyekbe, aki rendesen adózik. Abban a városban nem hányhatna az aluljáró lépcsőjére egyetlen belőtt lúzer sem, mert utána közmunkában takarítaná fel a saját mocskát. Abban a városban a villamosra felszállni próbáló hajléktalant úgy vágnák ki a kocsiból, mint macskát szarni, mert sokszorosan megszegte az utazás és a közösségi élet írott és íratlan szabályait. Ott nem hivatkozna senki mindig a jogaira, hanem néha gondolna a többiekkel szembeni kötelességeire is, és nem emelne árakat a megszorítások másnapján azért, hogy az ő életszínvonala megmaradjon. Ott a miniszter is szépen besorolna a dugóba, hogy legalább ennyi köze legyen a valósághoz. És nem baszná ki a kék lámpát a kocsija tetejére, mert tudná, hogy a dugók végéig az bizony csak a mentőknek, a tűzoltóknak, meg a rendőröknek jár.

És szépen várna a térerőre.